Christiane Desroches Noblecourt

Christiane Desroches Noblecourt
Született	1913. november 17.[1][2][3][4][5] Párizs 16. kerülete[5]
Elhunyt	2011. június 23. (97 évesen)[1][2][3][6][4] Épernay[5]
Állampolgársága	francia[4]
Foglalkozása	kurátor régész egyiptológus ellenálló művészettörténész professzor kutató
Iskolái	Lycée Molière École pratique des hautes études Párizsi Egyetem École du Louvre (–1934)
Kitüntetései	a francia Becsületrend nagykeresztje Commander of the French Order of Academic Palms Médaille de la Résistance Broquette-Gonin-díj Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrendjének tisztje Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoka CNRS Gold medal (1975)[7][8]
Sírhelye	Cemetery of Mondement-Montgivroux
A Wikimédia Commons tartalmaz Christiane Desroches Noblecourt témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Christiane Desroches Noblecourt (Párizs, 1913. november 17. – Sézanne, 2011. június 23.) francia egyiptológus. Számos könyvet írt ókori egyiptomi művészetről és történelemről. Fontos szerepet játszott az asszuáni gát építésekor mentésre szoruló núbiai templomok védelmében.

Élete

Christiane Desroches néven született Párizsban. 1922-ben támadt fel érdeklődése az egyiptológia iránt, amikor Howard Carter feltárta Tutanhamon sírját. Étienne Drioton egyiptológus bátorította, hogy jelentkezzen a Louvre egyiptomi régiségek osztályához. Desroches volt az Institut Français d’Archéologie Orientale (IFAO) első női tagja, és 1938-ban ő volt az első nő, aki régészeti ásatást vezetett.

A második világháború idején csatlakozott az Ellenálláshoz, és Franciaország megszállástól mentes területein rejtette el a Louvre egyiptomi műkincseit.

2011-ben hunyt el, kilencvenhét évesen.

A núbiai leletmentés

Az asszuáni gát építésekor kialakuló Nasszer-tó több ókori épületet elárasztott volna, ezért az építkezés során ezeket nemzetközi összefogással áthelyezték. Noblecourt ekkor a Louvre egyiptomi részlegének kurátora volt, az UNESCO őt kérte fel, hogy készítsen jegyzéket a veszélyeztetett műemlékekről; ezután kezdhették felkutatni az áthelyezéshez szükséges anyagi forrásokat.^[9]

1960. március 8-án Christiane Desroches Noblecourt és az egyiptomi kulturális miniszter, Szerwat Okasa nemzetközi segítségért folyamodtak. Nemcsak a tizennégy templomot kellett áthelyezni, de sürgős ásatásokra is szükség volt azokon a helyeken, amik nem sokkal később több méter víz alá kerültek.

André Malraux, a francia kulturális miniszter is támogatta a kezdeményezést. „Az a hang, amely a napjainkban fenyegetett hatalmas műemlékeket létrehozta, olyan emelkedett hangon szól hozzánk, mint Chartres építészeié vagy Rembrandté… Kérésük történelmi jelentőségű, nemcsak mert a núbiai templomok megmentésére irányul, hanem azért is, mert ezen keresztül az első globális civilizáció nyilvánítja oszthatatlan örökségének a világ művészetét. Csak egyvalami van, ami fölött a csillagok közömbösségének és a folyók örökké tartó csobogásának nincs hatalma – az, ahogyan az ember visszaragad valamit a pusztulástól.”

A hidegháború közepén ötven ország adta össze a pénzt, hogy megmentse a műemlékeket, melyeket ma az egész emberiség örökségének tartanak. Philae, Kalabsa, Dendur és más templomok is új helyet kaptak, a legtöbb médiafigyelmet azonban az Abu Szimbel-i templomok kapták. Az amadai templom különösen nehéz esetnek bizonyult kicsi, gyönyörűen festett reliefjei miatt, melyeket nem sikerült volna a feldarabolás után újra összeállítani, ahogy a többi templomoknál, csak a festett részek elpusztulása árán. Mikor látta, hogy mindenki más belenyugodott, hogy a templomot el fogja lepni a Nasszer-tó vize, Desroches Noblecourt bejelentette, hogy Franciaország meg fogja menteni. Két építészt kért fel, hogy találjon módot arra, hogy a templomot egy darabban arrébb helyezzék. Az építészek azt tervezték, hogy a sínekre emelt templomot hidraulikusan emelik pár kilométerrel arrébb, egy több mint 60 méterrel magasabb helyre. Ehhez még több pénzre volt szükség, és Desroches Noblecourt felkereste Charles de Gaulle-t, aki addig nem is tudta, mekkora ígéretet tettek az országa nevében. Mikor meghallotta, ezt kérdezte: „Asszonyom, hogy merte a kormány engedélye nélkül azt mondani, hogy Franciaország meg fogja menteni a templomot?” Az egyiptológus ezt felelte: „Tábornok, hogy mert Pétain engedélye nélkül bejelentést tenni a rádióban?” De Gaulle ekkor beleegyezett, hogy támogatja a tervet. A terv végrehajtása végül húsz évbe telt.

A núbiai műemlékek megmentésének volt köszönhető az 1956-os szuezi válság után megromlott francia–egyiptomi viszonyok rohamos javulása, ami a Louvre 1967-es Tutanhamon-kiállításához vezetett. A kiállítás rekordmennyiségű látogatót vonzott. Ezt 1976-ban II. Ramszesz, 1993-ban III. Amenhotep témájú kiállítás követte a múzeumban. A núbiai templomok megmentéséért Anvar Szadat egyiptomi elnök kormánya a Louvre-nak adományozta Ehnaton egyik mellszobrát.

Díjak

1975-ben a Centre national de la recherche scientifique (CNRS) aranymedáljával tüntették ki. 2008 januárjában a Becsületrend nagykeresztjét kapta meg, a legmagasabb rangú francia kitüntetést.^[10]

Publikációk

• Tell-Edfou 1939. Fouilles franco-polonaises, III, IFAO, Le Caire, 1950 (K. Michalowskival)
• L'art égyptien, éd. PUF, 1962
• Toutânkhamon, vie et mort d'un pharaon, 1963 – magyarul megjelent Tutanhamon: Egy fáraó élete és halála címen Kákosy László fordításában
• Peintures des tombeaux et des temples égyptiens, Le Grand art en livre de poche, Flammarion, Paris, 1962
• Vie et mort d'un pharaon, Toutankhamon, Hachette, Paris, 1963 et réédition 1976
• Toutankhamon et son temps, Petit Palais, Paris, Réunion des Musées Nationaux, Paris, 1967
• Le petit temple d'Abou Simbel, 2 vol., Le Caire, 1968 (C. Kuentzzel)
• Le temps des pyramides, L'univers des formes, Gallimard, Paris, 1978 (C. Aldreddel, J-P. Lauerrel, J. Leclant-nal és J. Vercoutter-vel)
• L'empire des conquérants, L'univers des formes, Gallimard, Paris, 1979 (C. Aldreddel, P. Barguet-vel, J. Leclant-nal és H. W. Müllerrel)
• L'Égypte du crépuscule, L'univers des formes, Gallimard, Paris, 1980 (C. Aldreddel, F. Damuas-val, J. Leclant-nal)
• Un siècle de fouilles françaises en Égypte 1880-1980, IFAO, Le Caire, 1981 (J. Vercoutter-vel)
• La momie de Ramsès II, Museum national d'histoire naturelle, Paris, 1985 (L. Balout-val és C. Roubet-vel)
• Le grand Pharaon Ramsès II et son Temps, Palais de la Civilisation Montréal, Montréal, 1985
• Les zélateurs de Mandoulis et les maîtres de Ballana et de Qustul, Mélanges Gamal Eddin Mokhtar, IFAO, Le Caire, 1985
• La femme au temps des pharaons, éd. Stock, 1986 et 2001
• La grande Nubiade ou le parcours d'une égyptologue, éd. Stock, 1992, (ISBN 2-7242-7128-9)
• A propos de la nouvelle tombe de la Vallée des Rois, n°314, pp.4-6, Archéologia, Paris, 1995;
• Amours et fureurs de la lointaine, éd. Stock, 1995
• Ramsès II, la véritable histoire, éd. Pygmalion, 1997, (ISBN 2-7441-0425-6)
• Toutânkhamon, éd. Pygmalion, 1999
• Le secret des temples de la Nubie, éd. Stock, 1999
• La reine mystérieuse, éd. Pygmalion, 2002, (ISBN 2702870783)
• Sous le regard des dieux, éd. Albin Michel, 2003
• Symboles de l'Égypte, éd. Desclée de Brouwer, 2004
• Le fabuleux héritage de l'Égypte, Télémaque, 2004
• Le secret des découvertes, Télémaque, 2006

Magyarul megjelent művei

• Tutanhamon. Egy fáraó élete és halála; angolból ford. Kákosy László, jegyz. E. Sukry, fotó F. L. Kenett; Corvina, Bp., 1966
• Tutanhamon. Egy fáraó élete és halála; előszó Szerwat Okasa, fotó F. L. Kennett, ford. Kákosy László; Corvina, Bp., 1985

Források