Henrik Livónia krónikája

Henrik Livónia krónikája


Egy kézzel másolt oldal Henrik Livónia Krónikájából

Szerző	Henricus de Lettis
Eredeti cím	Heinrici Cronicon Lyvoniae
Megírásának időpontja	1225-28
Nyelv	latin
Témakör	történelem
Műfaj	elbeszélés

Henrik Livónia krónikája (Lett Henrik krónikája, Livóniai Henrik krónikája...) Livónia meghódításának történetét írja le 1180-1227 között. A latin nyelvű írás szerzője Henricus de Lettis, az adott korban a területen élő pap volt. A krónika leírja, hogy hódította meg az egyház – a krónika főszereplője Albert rigai püspök – és a keresztes hadak – kiemelt szerepben a Kardtestvérek rendje – a mai Lettország és Észtország tengerparti, majd belső területeit legyőzve az ott élő pogány törzseket. A több évtizedet bemutató mű háborúk és összecsapások sorozata, amelyben mindkét fél kegyetlenségeit ábrázolja a szerző.

Ebben a szócikkben a latin nyelvű krónika angol fordítása^[1] az idézetek forrása. Az angol fordítás, mint minden fordítás, már tartalmaz torzulásokat az eredeti szöveghez képest. A latin szavak XII. századi jelentésének értelmezése nem egyértelmű. A használt fordításban sokszor az eredeti latin nevek, földrajzi elnevezések helyett a fordító korának megfelelő neveket, elnevezéseket használt. Ahol sikerült, ott a szereplőnek, földrajzi névnek feltüntettük a mai megfelelőjét is.

Történelmi háttér

A XIII. század elején Livónia (és a mai Észtország és Lettország) pogány népek lakta terület volt, ahol a teuton, skandináv és szláv kereskedelem, kultúra és kultuszok keveredtek. Itt kötöttek üzletet egymással a szász, a dán (Hanza-szövetség) vagy a svéd, a szláv (novgorodi vagy pszkovi) és a helyi – észtek, a karjalaiak, a kurok, a latgalok, a szemigallok, lettek, livek és litvánok – kereskedők. A nyugatról ezüst, textil és más luxuscikk jött, amit szőrmére, méhviaszra, mézre, bőrre, szárított halra és borostyánra cseréltek. Az Arnoldi Chronica Slavorum szerint^[2] a föld "sok gazdagságban bővelkedik" és "termékenyek a szántóföldek, bő a legelő, és folyók öntözik" és "szintén kellően gazdag halban és fákkal borított".

A Szicíliában élő II. Frigyes német-római császár jelentős nehézségekkel uralta Németországot, miközben a pápákkal küzdött. Kortársa, III. Ince pápa felhívása az új keresztes hadjáratra nemcsak a végzetes negyedik keresztes hadjárathoz vezetett, amelynek során Konstantinápolyt 1204-ben elfoglalták és kifosztották, hanem az északkelet-európai keresztes hadjárathoz is.

Henrik krónikája bemutatja, hogy ilyen körülmények között egy agresszív szász püspök hogyan tudott független teokratikus államot létrehozni egy fejletlen balti térségben. Hogyan tudták a németeket a balti területek ellenőrzésük alá vonni az őslakos népek és kultúrájuk pusztítás árán. Henrik krónikája dokumentálja nemcsak a diadalokat és eredményeket, hanem a vétkeket és szerencsétlenségeket is. Bemutatja, milyen „erőfeszítéssel” járt a középkorban, hogy egy technológiailag fejlettebb kultúra „áldásait” elhozzák egy „elmaradott” népnek.^[3]

Az események, amelyek kezdetét Henrik feljegyezte, rendkívül hosszú távú következményekkel jártak. Bár a kelet-balti térségben a német telepesek soha nem voltak túl nagy számban, a balti államok, különösen Lettország és Észtország városközpontjaiban és kereskedelmi életében meghatározó kisebbségben maradtak a 20. századig. 1939-ben, a Sztálinnal kötött egyezmény részeként, Adolf Hitler összehívta a balti németeket, hogy térjenek vissza „haza” a Harmadik Birodalomba. Mivel az alternatíva a küszöbön álló szovjet megszállás volt, sokan „hazaköltöztek”.

Ennek ellenére jelenlétük félreérthetetlen nyomai megmaradtak. Nyolcszáz évvel Henrik írása után a balti köztársaságok építészete, vallásai, gazdasága és politikai kultúrája még mindig megőrizte az általa megörökített események nyilvánvaló és fontos nyomait.^[4]

A Krónika

Henrik Livónia krónikája kortárs szemtanúi beszámolót ad az eseményekről. Nemcsak e viharos időszak katonai vállalkozásait rögzíti, hanem a krónikás kétértelmű attitűdjét is érzékelteti, tekintettel a vallási indítékok és a politikai célok bonyolult érdekkeveredésére. A krónika négy részből áll.

Liber primus. Livónia első püspöke, Meinhard

A Krónika egy anekdotával kezdődik Meinhardról^[5], aki a holsteini segesbergi ágostoni közösség kanonoka volt. 1180 telén, hogy miután meghallgatta a Dvina folyón felfelé utazó kereskedők és tengerészek történetét a pogány livóniaiak és lettek közötti kalandjaikról, akikkel kereskedtek, Meinhard elhivatottnak érezte magát, hogy megtérítse ezeket a népeket. Bár már idős volt, tiszteletre méltó ősz hajjal, Meinhard a következő tavasszal Livóniába indult. Amikor elérte a Dvina partján lévő német kereskedelmi állomásokat, Meinhard a kereskedők között élt és prédikált minden bennszülöttnek, aki csak arra járt – nem sok sikerrel. 1184 körül Meinhard és néhány hittérítő templomot emeltetett Uexküll faluban, ahol megkeresztelt néhány livónt.

A következő tél folyamán, miután egy csapat litván megtámadta a livoniakat, Meinhard alkut ajánlott a helyi lakosoknak. Ha elfogadják a keresztséget, Meinhard egy kőerődöt építéséről Uexküllben, hogy megvédje őket a jövőbeli támadásoktól. A lívek elfogadták az ajánlatát. Meinhard ezután Gotland szigetéről hozatott kőfaragókat, és utasította őket, hogy építsék fel az ígért erődöt, valamint egy kőtemplomot a Dvina partján. Az építkezés befejeztével azonban a livóniaiak felmondták a megállapodást. A megkereszteltek egy része visszaesett a pogányságba, a többiek pedig megtagadták az úrvacsora elfogadását. Meinhardnak hasonló élménye volt Holm^[6] lakóival, a Dvina egy közeli szigetén. Ott egy várat is épített, miután biztosítékot kapott, hogy a lakosok meg akarnak keresztelkedni, de szinte minden leendő megtérője elutasította a keresztséget.

Meinhard 1186-ban visszatért Brémába, ahol beszámolt missziójának eredményeiről és csalódásairól egyházi felettesének, II. Hartwig érseknek^[7]. Hartwig, mint sok elődje a brémai székben, egy észak-európai egyházi birodalom létrehozására törekedett, és meglátta Meinard livóniai missziójában a lehetőséget. Hartwig érsek székesegyházi káptalanának beleegyezésével felszentelte Meinhardot Uexküll püspökévé, és arra buzdította, hogy menjen vissza Livóniába a jó munka folytatására.

Meinhard visszatérése a livóniai előőrsére egy pár paptársával nagyon kiábrándítónak bizonyult. A holmi livóniaiak megtámadták és megpróbálták kiűzni őket az országból. A megtértek tömegesen ugrottak be a Dvinába, hogy lemossák a keresztelővizet. Meinhard és társai hamarosan a livóniaiak foglyai lettek. Treideni Theodorik, egy ciszterci szerzetes, Meinhard társa, kiszabadult, és segítségért fordult a pápasághoz. III. Celesztin pápa válaszul felhatalmazta, hogy további misszionáriusokat toborozzon. Ezen kívül a pápa más segítséget nem adott. E lehangoló körülmények közepette Meinhard 1196-ban halt meg.

A könyv egyetlen fejezetből áll: I:1-I:14.^[8]

Liber secundus. Berthold püspök felszenteléséről

Amint értesült Meinhard haláláról, Hartwig érsek Bertholdot^[9], a ciszterci kolostor apátját nevezte ki Meinhard helyére Uexküll püspökeként. Berthold eleinte ellenállt a kinevezésnek, talán azért, mert vonakodott attól, hogy hirtelen kivonják a szerzetesi élet megszokott és békés hétköznapjaiból, és belevessenek a missziós élet nehézségeibe és veszélyeibe. Hartwig, aki alig várta, hogy saját útjára induljon a Szentföldre, rákényszerítette Bertholdot, hogy fogadja el a megbízatást. 1197-ben püspökké szentelte Bertholdot, és az év késő tavaszán vagy kora nyáron útnak indította.

Uexküllbe érve Berthold finom szavakkal és nyájaskodásokkal próbálta megnyerni a helyi méltóságokat. Miután egy csoport megkísérelte megölni, miközben egy temetőt szentelt fel Holmban, Berthold stratégiát váltott. Titokban visszahajózott Szászországba, és hozzálátott egy hadsereg toborzásához. Meggyőzte a pápát, hogy ígérje meg, hogy az expedíciójába bevont katonák megkapják a keresztesek igen nagyra becsült kiváltságait – ez nagyban megkönnyítette a toborzást.

Berthold 1198 nyarán tért vissza Livóniába, ezúttal kis létszámú, de jól felszerelt veterán lovagokból és gyalogságból álló sereg kíséretében. Határozottan követelte, hogy a livóniaiak fogadják el a keresztséget, ahogy ígérték. A livonok határozottan visszautasították. Rövid ütközet után harcok törtek ki a püspöki csapatok és a livóniaiak között. Július 24-én a csata hevében, miután Bertholdot megsebesítette egy ellenséges lándzsa, feldühödött livóniak körbefogták, és darabokra tépték. A német csapatok kíméletlen terrorhadjárattal válaszoltak, válogatás nélkül lemészárolták a vidék lakosságát, felégették a földeket és a lakásaikat, mígnem a livóniai vezérek végül kapituláltak. Százötvenen keresztelkedtek meg két nap alatt. Vezetőik beleegyeztek abba, hogy misszionáriusokat fogadnak erődjeikbe, és megígérték, hogy adót fizetnek a papok támogatásáért. A sereg visszatért Németországba.

Amint a német csapatok lehajóztak a Dvinán, az új „megtérők” ismét a folyóba ugrottak, hogy lemossák keresztségüket. Amikor rátaláltak egy fafaragásra, amelyről azt feltételezték, hogy a szász istent ábrázolja, a livóniaiak a távozó flotta után dobták. Egy hónapon belül sikerült annyira megkeseríteni az életet annak a néhány misszionáriusnak, aki hátramaradt, hogy azok Holm-szigeti erődbe menekültek. A livóniaiak egy része a német kereskedőket is ki akarta űzni az országból, de az idősebbeknek adott kenőpénzek hatására hamar letettek erről.

A könyv egyetlen fejezetből áll: II:1-II:10.^[10]

Liber tertius. Albert püspökről

Bármilyen borúsnak tűnt a livóniai misszió jövője 1198 telén, kilátásai nagyot javultak 1199 tavaszán, amikor Hartwig érsek unokaöccsét, Albert von Buxthoeven^[11], a brémai dóm kanonokát nevezte ki Uexküll harmadik püspökévé, Albertet 1199. március 1-jén szentelték fel. Döntésképes, lendületes, ambiciózus, büszke, keményfejű és kérlelhetetlen Albert erényeinek és bűneinek kombinációja generációja egyik legsikeresebb egyházi diplomatává és birodalomépítővé tette. Elhatározta, hogy Livóniában egyházi birodalmat hoz létre saját maga és a brémai érsekség számára. A szent életű Meinhard püspökkel ellentétben, aki prédikálni ment Livóniába, Albert püspök Livónia meghódítására készült.

Henrik krónikájának központi alakja Albert püspök. Nyilvánvalóan rendkívül csodálta Albertet, bár időnként óvatos fenntartással élt. Albert első livóniai útjára való készülődése azt mutatja, hogy kezdettől fogva a hódítást tervezte. Távozása előtt megszervezte a szász keresztes hadak seregét, és megbizonyosodott arról, hogy politikai pozíciója megingathatatlan, a dán király, Lund érseke, a német király és III. Ince pápa is támogatta tervét.

Az Albert ebben és az azt követő években Livóniába hozott haderő mérete és összetétele változatos volt, de mindig a keresztesek kiváltságaival ruházták fel őket. 1199-ben főként Szászországból és Vesztfáliából toborozta seregét, de több száz megedzett fríz harcost is rávett, hogy csatlakozzanak expedíciójához. Lübeckből hajóztak, de útközben Gotlandba is betértek, ahol Albert további önkénteseket toborzott a keresztes hadjáratra. Albert évről évre megismételte ezt az utat. A keresztes lovagok többsége csak egy-két évig szolgált, majd hazatért. Ennek következtében Albertnek évente vissza kellett térnie Németországba, hogy pótolja a haderőt.

Albert püspök hamarosan ráébredt, hogy az általa elképzelt állandó hódításhoz és gyarmatosításhoz többre van szükség, mint a rövid időre rendelkezésre álló önkéntesek. 1202-ben Albert új katonai vallási rendet hozott létre a Templomos Lovagrend mintájára. Ez volt a Kardtestvérek rendje (Kardhordozók Rendje, Krisztus Milícia Testvérei, Livóniai Kardtestvérek). A rendnek feladata, hogy állandó hadsereget biztosítson Albert és segítői hódításaihoz a Baltikum keleti részén. A rend a püspök irányítása alatt állt, a püspök fegyveres erőinek állandó magját alkotta, kiegészülve a rövid távú nyugatról érkező önkéntesek illetékeivel. A rend tagjai az újonnan meghódított vidékeken a megszálló hadsereg feladatát is ellátták.

A hódítást tovább erősítette a ciszterciek és az ágoston-rend vallási közösségeinek létrejöte. E közösségek tagjai a megszállt területeken egyesítették a misszionáriusok és a civil adminisztrátorok funkcióit. Minden sikeres hadjárat után a püspök magisztrátust (hivatalnokot) nevezett ki a csapatai által meghódított livóniai falvak irányítására és plébánost, hogy megkereszteljék a még életben maradtakat; bevezesse őket új katolikus hitük titkaiba, és szolgálja lelki szükségleteiket.

Albert püspök a seregeit kísérő német kereskedők kereskedelmi érdekeit is szem előtt tartotta. 1201-ben megalapította Riga városát egy korábbi liv kikötő helyén. Itt építette a Boldogságos Szűz Máriának szentelt székesegyházat, házakat magának és káptalanjának, főhadiszállást a Kardtestvérek számára, laktanyát a katonáknak, raktárházakat a kereskedőknek. Itt öntötték az új székesegyház harangjait is, amelyek nemcsak az istentiszteletre hívhatták a híveket, hanem a polgárokat is fegyverre hívhatták, és ünnepelték a németek földbirtokának kiszélesedését és megerősödését.

1208-ra zökkenőmentesen működött Albert püspök új fejedelemségének gépezete. A livek és lettek többsége ekkorra már kénytelen volt „elfogadni a keresztyén uralmat”.

A harmadik könyv tíz fejezetből áll: III:1–XII:5^[12]

Liber quartus. Észtország, a kezdetek

Jersika (Letija, Lotgol) területének változása a XII-XIII. században. Albert püspök elfoglalja a Jersika Hercegséget.

Koknese területének változása a XII-XIII. században. Albert püspök vazallusává tette a Koknese Hercegséget.

A püspök missziós és katonai tevékenysége észak felé, Észtország felé fordult. Henrik krónikájának negyedik könyve ezeket a hadjáratokat teljes vadságukban rögzíti. A krónikás beszámolójának évről évre ismétlődő jellege arról tanúskodik, hogy a balti népek keresztényesítésére és leigázására ekkorra már kidolgozták a szisztematikus stratégiát.

A folyamat az észtek megerősített erődítményei elleni sorozatos katonai támadással kezdődött. A kiváló haditechnikával felfegyverzett németek falunként rohanták le őket. A németek páncélzata, ostromgépezete, sőt hangszerei(!) is döntő előnyhöz juttatták a betolakodókat ellenfeleikkel szemben. Az észtek hiába próbáltak hatékony ellenállást szervezni. Segítségül hívták Polozk, Pszkov, Novgorod és Szmolenszk orosz fejedelmeit, hiába. Sem az oroszok, sem a pogány észtek nem tudták megfékezni a német előretörést. Hatékonyabb szervezés és fegyverzetük jelentős fejlesztése nélkül az észteknek nem sok reményük volt a szász hódítók megfékezésére. Az oroszok a maguk részéről túlságosan el voltak foglalva saját hazai viszályaikkal és a tatár inváziók elleni harcokkal ahhoz, hogy jelentős erőket mozgósítsanak a németek elleni harcra.

A latin és az orosz ortodox misszionáriusok közötti versengés a balti népek vallási hűségéért tovább bonyolította a helyzetet. Az ortodox misszionáriusok nem tanúsítottak figyelemre méltó buzgalmat az orosz fennhatóság alatt álló balti lakosság keresztény hitre térítésében. Ezzel szemben a németek ragaszkodtak ahhoz, hogy a balti térségben meghódított összes népet megkereszteljék. A német gyarmatok terjeszkedésével szemben az orosz befolyás a balti térségben folyamatosan csökkent. A szász püspök és emberei legyőzték Gerzike (lett: Jersika) és Kokenhusen (lett: Koknese) orosz fejedelmeket, és megsemmisítették fejedelemségüket.

A dán és a svéd uralkodók is bekapcsolódtak a balti területek meghódításába, sokszor Albert püspök építette birodalom kárára. Kettejük közül a dánok voltak a püspöki ambíciók komolyabb vetélytársai. A szász és a dán érdekek élénk, gyakran éles versengése egészen addig folytatódott, amíg Fekete Henrik, Schwerin grófja 1223-ban el nem foglalta II. Valdemár dán királyt. Ennek ellenére a dán erőknek sikerült megtartaniuk az irányítást Észak-Észtország felett.

A lakosság vallásos megtérése volt a balti-tengeri keresztes hadjáratok elsődleges célja. A keresztes hadjáratok ezen a vidéken, a Szentföldön zajlókkal ellentétben, kezdettől fogva missziós hadjáratok voltak. A katonai hódítást rendszeresen követte a túlélők megkeresztelkedése. A keresztség, a keresztény egyházba való beavatás szentsége a német uralomnak való átadást is szimbolizálta. A balti-tengeri keresztes hadak ennek megfelelően azt követelték, hogy mindenki, akit uralmuk alá vontak, a Szászországban követett rítusok és szertartások szerint keresztelkedjenek meg.

A keresztség a keresztény egyház kánonjogának való alávetést is magában foglalta. Ennek a legközvetlenebb és legnyilvánvalóbb következménye az volt, hogy az újonnan megtérteknek most be kellett tartaniuk a keresztény házassági szabályait, és emellett tizedet kellett fizetniük új egyházi előljáróiknak. Mindkét követelmény neheztelés forrása volt. Az egyház házasságra vonatkozó törvényei komoly problémákat okoztak a társadalmi és politikai kötelékek rokonházassági szövetségeken keresztül történő formalizálásában, valamint a balti népek más hagyományos házassági gyakorlatában. Albert püspök 1201-ben elküldte Theodorik apátot, hogy konzultáljon III. Ince pápával a problémákról. Theodorik meggyőzte a pápát, aki a „Deus qui ecclesiam” levélben egy sor előírást értelmezett, amely megoldotta e nehézségek közül néhányat. A tized biztosította a templomok építésének és fenntartásának fedezetét, valamint a papság életéhez szükséges bevétel volt, így érthető Henrik erős személyes érdeklődése e téma iránt.

A pápák és a zsinatok hagyományosan ragaszkodtak ahhoz, hogy a felnőttek csak azután keresztelkedjenek meg, hogy megtanították őket a keresztény hit és gyakorlat elemeire, és szabad akaratukból elfogadták ezeket a tanításokat. A balti határon más volt a gyakorlat: a keresztség volt az első, a tanulás és az elfogadás következhetett – vagy nem. A papok rendszeresen kísérték a keresztes hadakat. Fő feladataik közé tartozott a meghódított településeken a túlélők megkeresztelése. A meghódított falvakban fokozatosan telepedtek le a papok, plébániákat alapítottak, templomokat építettek, és szolgálták a megtérőket. Az egyik ilyen pap volt Henrik is.

A negyedik könyv tizennyolc fejezetből áll: XIII:1–XXX:6^[13]

A krónika története

A XII. századi Kijevi Krónika Nyesztornak tulajdonított néhány részletétől eltekintve ez a legrégebbi ismert írott forrás e vidékről. A kelet-balti térség keresztényesítésének korai szakaszának számos epizódjáról Henrik krónikája szolgáltatja a legfontosabb bizonyítékot a Livóniai verses krónika és a Novgorodi első krónika mellett. A Krónika teljesen eredeti mű, nem tartalmaz részleteket más szerzők művéből, sőt a dokumentumforrások vonatkozásában is megőrzi szinte teljes függetlenségét, de általában anélkül, hogy bármiben is ellentmondana nekik.^[14]

A krónika eredeti kézirata nem maradt fenn. Tizenhat másolata készült a tizenharmadik és tizenkilencedik század között – ennyiről van ma tudomásunk. A legrégebbi példány, a Codex Zamoscianus a XIII. század végén készült, pergamenre írták. A Codex Zamoscianus hiányos, a XXIII:8 fejezet (1219 közepe) után megszakad. Nevét a Zamoyski családról kapta, Jan Zamoiskis (1542–1605), Lengyelország-Litvánia nagyhetmanja vitte Livóniából Lengyelországba. Itt talált rá 1862-ben August Bielowski a család varsói könyvtárában A családi könyvtárban megtalált kódexet ma a varsói Nemzeti Könyvtár őrzi. A kódex itt nézhető meg. A krónika következő legrégebbi kézirata, a Skodiesky-kódex már rég elveszett, de a rigai városi könyvtárban fennmaradt egy tizenhetedik századi másolata. E két kéziraton kívül még hét másik, újabb és kevésbé megbízható kéziratváltozat létezik a XVII. és XVIII. századból.^[15]

Az eltérő időpontban készült másolatok között akadnak olyanok, amelyek már másolatról készültek – minden másolás szövegromlást eredményez. A másolatok közötti kapcsolatok feltérképezését, a változatok összevetésének sziszifuszi munkáját L. Arbuszov végezte el.^[16]^[17]

Livónia krónikája először 1740-ben jelent meg nyomtatásban Origines Livoniae sacrae et civilis seu Chronicon Livonicum vetus, continens res gestas trium primorum episcoporum (A szakrális és polgári Livónia eredete, avagy a három első püspök okleveleit tartalmazó Ólivóniai Krónika) címmel. Johann Daniel Gruber adta ki Frankfurtban és Lipcsében egy XVI. századi másolat alapján, amelyet Hannoverben talált. Ez a másolat sok helyen különbözött az eredeti műtől, Gruber is több helyen "javított" rajta, a Krónikát több mint száz éven keresztül rossz szöveggel olvasták. Miután August Bielowski 1862-ben megtalálta a Krónika legrégebbi és egyetlen pergamenkéziratát Zamoyski grófjainak varsói könyvtárában, egyre pontosabban sikerült az eredeti Krónikát helyreállítani és modern nyelvekre lefordítani. Ebben a folyamatban Wilhelm Arndt szerepe volt meghatározó. Arndt átirata az a standard modern kiadás, amelyet a kutatók forrásként használnak.^[15]

Az ebben a szócikkben szereplő Henrik Livónia Krónikájából származó idézetek a Forrásokban feltüntett James A. Brundage elismert angol fordítása felhasználásával készültek.^[1] Ez értelemszerűen további szöveg és minőségi romlást jelent.

Mikor íródott a Krónika?

Henrik 1225-26-ban írta a krónikáját, és eredeti formájában a krónika az 1226-os események beszámolójával zárult^[18] Valamilyen későbbi időpontban, valószínűleg 1227-28-ban, Henrik egy utolsó (XXX.) fejezettel egészítette ki a krónikát, amely Oesel 1227-es leigázását beszéli el.^[19] Valószínű, hogy Henrik krónikáját a livóniai egyház megalapításáról szóló tudósításként írta Vilmos modenai püspök, pápai legátus számára, akit Henrik tolmácsként segített 1225-27-között.^[20]

Kijelenthető, hogy a terjedelmes Livónia krónikát nem folyamatosan írták, hanem szinte teljesen egyszerre. Megfigyelhető, hogy a szerző a viszonylag korai idők eseményeinek leírásakor gyakran látja el történetét előrelátó megjegyzésekkel a későbbiekre vonatkozóan. Mindjárt a Krónika elején megtudjuk, hogy Theodorikot később püspökké avatják^[21], Fellin első ostromáról szóló elbeszélésben a szerző egyértelműen jelzi, hogy lesz egy második^[22] és a Szűzanyát dicsőítő fejezetben megelőlegezi Vetseke király (Vjacskó herceg) halálát három év múlva Dorpat ostrománál.^[23] Főleg ez utóbbi segít annak megállapításában, hogy a Krónika fő részének megírása 1225 végén íródott.^[24]

Eredetileg a XXIX. fejezet volt utolsó a Krónikában. A szöveg felépítése, az elbeszélés szerkezete erre utal: elért béke a környező népekkel, minden összefoglalás, a legátus tevékenysége és távozása. A formális befejezés része, azt erősíti az Isten iránti hálaadás és a Krónika célkitűzéseinek leírása. Ez a fejezet nem készülhetett 1226 áprilisánál később, mert a krónikás tudott legátus távozásáról (1226. április 20-28.), de még nem tudott (írt) hajóinak ezt követő hosszú dunamündei tartózkodásáról és az 1227-es eseményekről.^[14]

Dátum probléma

A Krónikát forrásként használó történészeket sokáig megtévesztette, hogy a kéziratot megjelentető Gruber a korának megfelelő naptárt alkalmazta a Krónikára, amely az évet január elsején kezdi, miközben az egész középkorban ez nem így volt. A Krónika szerzője, mint a legtöbb középkori író, közjegyző és hivatalnok (nyugaton), nem január elsején kezdte az évet, hanem március 25-én, az angyali üdvözlet napjától. Így a Gruber féle datálások két hónappal és huszonnégy nappal eltértek.^[14]

Érdekességek

Henrik két helyen is eljátszik a Riga és (latin) rigo (öntözni) hasonlóságával^[25]^[26], másutt a lettus (lett) és laetus (örömteli) szavak hasonlóságát használja ki^[27] Másutt számára humoros epizódokat rögzít, mint a kétszer-keresztelkedést^[28] vagy amikor a lázadó livek megégetett állatokkal dobálták meg Albert püspököt^[29].
A Krónikában elvétve korabeli liv, lett és észt szavak bukkannak fel. Ezek jelenlétét is fel szokták használni a Henrik helyi származása mellett érvelők. Henrik tolmácsként is szolgált^[30], ez is magyarázza az "idegen" szavak használatát.^[31]^[32] Ilyen szó a watmal (szövetmérték)^[33]^[34] a nogata (szörme)^[35]^[36]^[37] a maja (ház)^[38]^[39]^[40]^[41], a draugs (barát)^[42]^[43], a malewa (sereg)^[44]^[45]^[46], a waip (durva szövet) ^[47]^[48], a kihhelkund (plébánia)^[49]^[50]^[51]^[52]^[53] és a maga magamas (örökre itt maradsz) ^[54] Háromszor említi meg a Krónika Astigerwe tavát^[55]^[56]^[57], az észtben a jerw (-gerve) tavat jelent. És egy finn szó is szerepel a Krónikában, a Kaikkiwalta finnül azt jelenti: "Mindenható"^[58]^[59]
A Krónika írójának jelentős latin műveltsége volt, több helyen is idézi Cicerot (I:2, II:5), Horatiust (X:3), Ovidiust (X:17 és XXX:5) és Vergiliust (IX:1, X:3, XII:2, XIX:1 és XXIX:8).

Albert püspök két bátyja és három féltestvére fontos pozíciót töltött be a meghódított területen. Az egyik testvér, Rothmar a Kardtestvérek és Dorpat prépostja volt^[60]^[61]^[62]; a másik testvér, Hermann a brémai Szent Pál kolostor apátja volt, majd az észtországi Dorpat püspöke lett^[63]^[64]^[65]^[66]^[67]^[68]^[69]^[50]. Albert püspök féltestvérei közül az egyik, Englebert a rigai káptalan elöljárója lett^[70]^[71]^[72]^[73], egy másik, Theodorik számtalan hadjáratban vett részt^[74]^[75]^[76]^[77]^[78]^[79]^[80]^[81]^[82]^[83]^[84]^[50], míg a harmadik, Johann Szászországban maradt az Appeldorni uradalom vezetőjeként, de Dorpat ostromában biztos részt vett.^[85].
A Krónikában egy helyen megemlítik a Magyar Királyságot.^[86]

Jegyzetek

↑ ^a ^b Brundage könyve
↑ Vard Lipovšek: Arnoldi Chronica Slavorum (angol nyelven). academia.edu. (Hozzáférés: 2022. november 20.)
↑ Brundage könyve Bevezető
↑ Brundage könyve Bevezető
↑ Meinhard, (Meinhard von Segeberg, St. Meinhard, Augustus Chorher) 1130 körül született. Üxküll (Uxhall, Ikšķile) püspökévé 1186-ban nevezték ki és iktatták be, 1196-ban halt meg Üxküllben. Bishop St. Meinhard (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2022. november 1.)
↑ Holm. Az 1200-as évek körül a Daugava szigete, Holma (latinul írott szövegekben: Holme) a Daugava livek kiemelkedő központja volt. Az elnevezés egy régi, a vikingek által adott néven alapul, amellyel a szigeteken fekvő települések megnevezésére – Holm gård: Novgorod, Stock holm: Stockholm, Dun holm: Durham – használtak. Meinhard püspök kővárat és templomot épített a szigeten gotlandi kőművesek segítségével. 1206-ban a salai livóniaiak vezére, Ako, aki a polotszki herceget háborúra buzdította a rigaiak ellen, aki összegyűjtötte a litvánokat, harcra hívta a turaideieket és az egész Līvzemit. sikertelen lázadást vezetett a keresztesek ellen, a végső csatát elvesztette. Albert püspök Rigában hozatta az elesett Ako fejét a salai livek felett aratott győzelem jeléül. A XIII. században a szigetet Templom-szigetnek (Kirchholm) hívták. 1255-ben a kastély a rigai érsek tulajdonába került, 1298-ban azonban súlyosan megszenvedte az érsek és a Livóniai Rend közötti harcokat.
↑ Hartwig von Utlede-t 1184-ben nevezték ki Bréma érsekévé, 1207. november harmadikán halt meg.Archbishop Hartwig von Utlede (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2022. november 1.)
↑ Henrik Livónia krónikája I:1-I:14 Első könyv. Livónia első püspöke, Meinhard
↑ Berholdot 1196-ban nevezték ki, és iktatták be Üxküll (Uxhall, Ikšķile) püspöki székébe, 1198-ban halt meg Üxküllben. Bishop Berthold (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2022. november 1.)
↑ Henrik Livónia krónikája II:1-II:10 Második könyv. Berthold püspök felszenteléséről
↑ Albert von Buxthoeven (Buxhövden, Buxhoevden) 1165-ben született, 1198-ban nevezik ki Üxküll püspökévé, 1199. március 29-én iktatják be. 1229. január 17-én hal meg, ekkor már a Riga püspöke címet viselve.Bishop Albrecht von Buxhoevden (angol nyelven). Hierarchia Catholica. (Hozzáférés: 2022. november 1.)
↑ Henrik Livónia krónikája III:1–XII:5 Harmadik könyv. Albert püspökről
↑ Henrik Livónia krónikája XIII:1–XXX:6 Harmadik könyv. Észtország, a kezdetek
↑ ^a ^b ^c Anninszkij tanulmánya
↑ ^a ^b Brundage könyve 17–18. oldalak, III. fejezet
↑ Леонид Леонидович Арбузов (1926. április 25.). „Die handschriftliche Überlieferung des Chronicon Livoniae Heinrichs von Lettland” (német nyelven). Acta Universitatis Latviensis 15, 189-341. o.
↑ Леонид Леонидович Арбузов (1927. április 25.). „Die handschriftliche Überlieferung des Chronicon Livoniae Heinrichs von Lettland” (német nyelven). Acta Universitatis Latviensis 16, 125-202. o.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIX:9 Sok és dicsőséges dolog történt Livóniában abban az időben, amikor a pogányok megtértek Jézus Krisztus hitére, amelyeket nem lehet mind leírni, sem felidézni, nehogy fárasztó legyen az olvasók számára.
↑ Brundage könyve A XXX. fejezet kiegészítés, amely a legátus irányítása alatt folytatott hadjárattal foglalkozik, miután Modenai Vilmos elhagyta Livóniát. Ha Henrik Vilmos tolmácsa volt, valószínűleg befejezte krónikáját a legátus Livóniából való távozása előtt, majd a befejező részt utóiratként egészítette ki, amikor a legátus váratlan hadjáratot indított az oeseliak ellen.
↑ Vélhetően 1184-ben született, 1222 májusában nevezték ki Modena püspökének, a tisztségről 1233. szeptember 21-én lemondott. 1244. május 28-án kinevezték és beiktatták Sabina érseki székébe. 1251. március 31-én halt meg.Guglielmo Cardinal di Modena (angol nyelven). Hierarchia Catholica, Volume 1, Page 353. (Hozzáférés: 2022. november 15.)
↑ Henrik Livónia krónikája I:10 Az evangélium munkatársa volt a püspök testvére, Theodorik a ciszterci rendből, aki később Észtország püspöke lett.
↑ Henrik Livónia krónikája XV:1 Az Úr megtestesülésének évében, 1210-ben, Albert püspök tizenharmadik évében ostromolták először a németek, lettek és livóniak Fellin várát Saccaliában.
↑ Henrik Livónia krónikája XXV:2 Vajon nem pusztította-e el később kegyetlen halállal Dorpatnál (amint arról lentebb lesz szó) Vetseke királyt, aki valaha Kokenhusenben megölte a püspök embereit?
↑ Anninszkij tanulmánya ...мы можем утверждать, что главная часть Хроники написана не ранее конца 1225 г.
↑ Henrik Livónia krónikája IV:5 Ante exitum suum Lyvones episcopo locum civitatis demonstrant, quam et Rigam appellant, vel a Riga lacu vel quasi irriguam, cum habeat inferius irriguum ac irriguum superius. Irriguum inferius, eo quod sit aquis et pascuis irrigua vel eo quod ministratur in ea peccatoribus plenaria peccaminum remissio et per eam irriguum superius, quod est regnum celorum, per consequens ministratur; vel Riga nova fide rigata et quia per eam gentes in circuitu e sacro baptismatis fonte rigantur. :: Elutazása előtt a livóniaiak megmutatták a püspöknek a város helyét, amelyet Rigának neveznek. Rigának hívják vagy a Rigai-tóról elnevezve, vagy öntözésről, mivel alulról és felülről is öntözik. Alulról öntözik, mert, ahogy mondani szokták, vizein és legelőin nedvesedik; vagy mivel a bűnök teljes bocsánatát adják ki benne a bűnösöknek, így a felülről való öntözést, vagyis a mennyek országát ezen keresztül intézik. Vagy más szóval, Riga, az új hit vizétől felüdülve, a keresztelő szent kútján keresztül öntözi a törzseket körös-körül.
↑ Henrik Livónia krónikája XXX:3 ...Rigenses, sacri baptismi sui irrigatione gentes illas Osilianas, que habitant in insula maris, irrigare cupientes. :: Amikor ösvényt nyitottak a tengeren át, a rigaiak azonnal meg akarták öntözni a tenger egyik szigetén élő oeseli népet a keresztségükkel.
↑ Henrik Livónia krónikája XXX:3 Unde mane facto, congregatfr Lettbis universis cum letitia letam eis domini lesu Christi doctrinam predicavit, et sepius passionem eiusdem domini lesu commemorans, letos eosdem quam plurimum letificavit. :: Reggel, amikor az összes Lett örömmel összegyűlt, hirdette nekik az Úr Jézus Krisztus örömteli tanítását. Gyakran említette ugyanannak az Úr Jézusnak a szenvedélyét, és bár boldogok voltak, nagyon megörvendeztette őket.
↑ Henrik Livónia krónikája XIV:5 Egy öreg, aki az idősebbik volt, azt mondta: "Már mindannyian megkeresztelkedtünk." Amikor megkérdezték tőle, hogy ki keresztelte meg őket, így válaszolt: „Mikor Ialgsama faluban jártunk, egy dán pap keresztelt ott, megkeresztelte néhány emberünket, és szentelt vizet adott nekünk. Visszatértünk a saját falvainkba, és mindannyian meglocsoltuk családjainkat, feleségeinket és gyermekeinket ugyanazzal a vízzel. Mit tehetnénk még? Mivel egyszer megkeresztelkedtünk, többször nem lehet." Amikor a papok ezt meghallották, egy kicsit elmosolyodtak, és siettek a többi falu felé.
↑ Henrik Livónia krónikája XVI:4 Ekkor nagy volt a lárma és az örvendezés az erődben, a livóniaiak pedig állatokat áldoztak, régi szokásaik szerint tisztelték isteneiket. Kutyákat és kecskéket égettek fel, és a kereszténység kigúnyolására kidobták őket az erődből, a püspök és az egész hadsereg arcába.
↑ Henrik Livónia krónikája XVI:3 A püspököt is le akarták foglalni, de papja és tolmácsa, Lett Henrik megtiltotta, és megfenyegette őket.
↑ Brundage könyve Közülük "draugs" (XVI-4); "maga", "magetac" és "magamas" (XV.3); "kilegunda" (XXVIII.2, 8; XXIX.7; és XXX.5); "nogata" (XIV.2. és XV.8.); "wannal" (I.u); "maia" (XV.7; XXIII.7, 9); "maleva" (XIX.9; XX.2; XXIII.7); és "waipas" (XXVII.6.). Ha Henrik a latin és német nyelvű papság tolmácsaként szolgált (a krónika XVI.3. pontja kifejezetten ilyenként azonosítja), a balti népekkel való szoros kapcsolata és nyelvismerete messzemenően megmagyarázhatja érdeklődését és rokonszenvét. számukra.
↑ Henrik tolmácsként való kijelölése azonban nem a német és latin nyelvtudásán alapult. Henrik livóniai és észtországi őslakosok megkeresztelésére tett utazásai, valamint Fülöp ratzeburgi püspök (1204–15) vagy Modenai Vilmos pápai legátus (kb. 1184–1251) tolmácsaként a köznyelvi livon, lett és az észt nyelv ismeretét a Krónika szövegében több anyanyelvi szó és kifejezés is alátámasztja, ilyen az észt-lív malewa ('sereg'), maja ('ház'(?)) vagy Maga magamas, vagy lett draugs ('barát'), sőt Laula! Laula! Pappi (‘énekel, énekel, pap’).Tamm, Marek, Linda Kaljundi, Carsten Selch Jensen. Crusading and chronicle writing on the medieval Baltic frontier : a companion to the Chronicle of Henry of Livonia (angol nyelven). Farnham, Surrey, England: Ashgate. ISBN 978-0-7546-6627-1 „But Henry’s designation as the interpreter was not based on his proiciency in German and Latin. Henry’s travels to baptize the natives in Livonia and Estonia, and as interpreter in the company of Bishop Philip of Ratzeburg (1204–15), or papal legate William of Modena (c. 1184–1251), indicate his knowledge of vernacular Livonian, Latvian and Estonian. his notion is supported by several native words and phrases in the chronicle’s text, like Estonian-Livish malewa (‘army’), maja (‘house’(?)) or Maga magamas,or Latvian draugs (‘friend’), or even Laula! Laula! Pappi (‘sing, sing, priest’).”
↑ Henrik Livónia krónikája I:11 Post discessum mercatorum redeuntem episcopum Holmenses salutatione et animo Iude salutant, dicentes: 'Ave rabbi', et quo precio sal aut watmal in Gothlandia comparetur, inquirunt. :: A kereskedők távozása után a holmiak közül néhányan Júdásként üdvözölték a püspököt a visszatérésekor, és így szóltak: "Üdv, rabbi! Milyen áron lehet sót vagy watmált venni Gothlandon?"
↑ Brundage könyve A watmal egyfajta nyers textil livóniai elnevezése volt. A szó láthatóan skandináv kölcsönszó: vö. az izlandi vatfmal, ami sima gyapjú anyagot jelent. A szó a vatf, azaz „ruha” és a mal, azaz „mérték” szóból származik. A régi skandináv közösségekben a vatfmal volt a standard csereeszköz. A szót a modern izlandi nyelvben a házi szőtt áruk megnevezésére használják, megkülönböztetve az importált ruhától.
↑ Henrik Livónia krónikája XIV:2 Néhányat megkereszteltek közülük, négyszáz nogata márkát kaptak, otthagyták őket, és visszamentek hazájukba, mondván, hogy visszaküldik hozzájuk papjaikat, hogy befejezzék a keresztség szent újjászületését.
↑ Henrik Livónia krónikája XV:8 Néhány napig harcolt velük, és az erőd lakói hétszáz nogata márkát ígértek neki, ha visszavonul.
↑ Brundage könyve Az észtek nyelvében a szőrmét nahad-nak, a liv nyelven nagöd-nek vagy nogöd-nek nevezték. Az érmék nevüket erről az áruról kapták.
↑ Henrik Livónia krónikája XV:7 Szétszéledtek az egész országban, megölték a talált férfiakat, elfogták az összes gyermeket és lányt, és összegyűjtötték a lovakat és a nyájakat Lambit falujában, ahol volt a maia, vagyis a gyülekezési helyük.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIII:7 A livonok és lettek Awispät választották hadműveleti maiá-nak.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIII:9 A Levelekkel, akik gyorsabban üldözték őket, elmentünk egy Carethen nevű faluba, amely a működésük bázisa és a maya volt.
↑ Brundage könyve Az észt nyelvben a maja szó (lettül mahja) azt jelenti, hogy "ház" vagy "vendéglátás helye".
↑ Henrik Livónia krónikája XVI:4 Az erőd legmagasabb pontjáról eközben Russin Bertholdot, Wenden mesterét draugs-nak, azaz társának hívta.
↑ Brundage könyve Draugs lettül azt jelenti: "egy barát."
↑ Henrik Livónia krónikája XIX:9 Amikor egyesek azt kiabálták, hogy a malewa követ, mások pedig sietve a tűzhöz rohantak, néhányuk kudarcot vallott és felbukott, megfagytak a hidegtől, és meghaltak.
↑ Henrik Livónia krónikája XX:2 Az észtek nagy malewa követték és hátulról akarták megtámadni őket, de sok istenük elbukott.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIII:7 Miközben azon voltunk, hogy megkenjük őt a szent olajjal, nagy lárma támadt, malewa vonult az utcákon, és mindenki fegyverhez rohant, sírva, hogy pogányok nagy serege jön ellenünk.
↑ Henrik Livónia krónikája XXVII:6 Ez a három szomszédos erőd átadta magát a rigaiaknak, és ugyanabban az expedícióban adót és sok waipát küldtek nekik.
↑ Brundage könyve Az észt waip szó durva szövetet jelent.
↑ Henrik Livónia krónikája XXVIII:2 A rigai Boldogságos Mária-templomnak és a rigai püspöknek a tengeri tartományt és hét kilegundot osztottak ki.
↑ ^a ^b ^c Henrik Livónia krónikája XXVIII:8 Hermann püspök bement embereivel Unganniába, és elkezdte építeni az erődöt Odenpäh-ben. Az erődbe nemes férfiakat és tiszteletreméltó lovagokat hívott, Engelbertet, thysenhuseni rokonát (generum suum: sógor), Theodorikot, testvérét, Luneburgi Helmoldot, egy körültekintő és nemes embert, valamint Doleni Jánost, és jutalék fejében mindegyiküknek adott egy provinciát vagy kilegundot.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIX:7 A tengerinek nevezett kilegundot az egész tengeri tartománnyal, Wierlanddal és Jerwannal együtt a legfőbb római pápa hatalmába vette.
↑ Henrik Livónia krónikája XXX:5 Amikor Waldia városában ezeket a szertartásokat megtartották, Oesel összes városából és kilegundából érkeztek követek, békét keresve és a keresztség szentségéért könyörögve.
↑ Brundage könyve A Kihhelkund észt szó, jelentése "plébánia".
↑ Henrik Livónia krónikája XV:3 Egy livóni az erődből azt mondta: Maga magamas, vagyis: "Itt maradsz örökké."
↑ Henrik Livónia krónikája XII:6
↑ Henrik Livónia krónikája XV:1
↑ Henrik Livónia krónikája XXVIII:5
↑ Henrik Livónia krónikája XIX:4 Papokat küldtek: Peter Kakuwalde-t Finnországból és Ottót, a Milícia Testvérek papját.
↑ Brundage könyve A Kaikkiwalta finnül azt jelenti: "Mindenható".
↑ Henrik Livónia krónikája IX:6 Miután Németország-szerte sok embert megnyert a keresztesháborúnak, a püspök végül visszatért a hajókhoz, és magával vitte testvérét, Rothmart a segebergi kolostorból, a Innocent atyától, alegjámborabb apostoltól kapott felhatalmazás alapján, mely szerint minden kolostorból bármelyik testvért felfogadhatja munkatársául.
↑ Henrik Livónia krónikája XIX:2 A rigaiak a távolba pillantottak, és hirtelen két kogge közeledését látták. Köztük volt Burchard aldenborchi gróf, valamint Rothmar és Theodorik, a püspök testvérei.
↑ Henrik Livónia krónikája XVIII:8 Rothmart, bátyját nevezte ki prépostnak, kolostorának helyének Dorpatot jelölt ki, és huszonnégy falut adott számára megfelelő jövedelemmel és földekkel. Állandó kanonokokat rendelt oda, és ezt jelölte ki székesegyházának.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIII:11 Albert livóniai püspök Theodorik helyére testvérét, Hermannt, a nem kevésbé tiszteletreméltó brémai Szent Pál apátot nevezte ki. Albert püspök hírnököket küldött Kurlandon és Samlandon keresztül Németországba, hogy közölje vele ezt a tényt. Ezért Hermann magdeburgi érsekhez ment, és általa felszentelték Észtország püspökévé.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIV:3 A király a rigaiak által már leigázott és megkeresztelt Saccaliát és Unganniát a szomszédos tartományokkal együtt Livónia egyharmadánt adta nekik (Kardtestvérek), kivéve a rigai püspököt és újonnan felszentelt testvérét, Hermannt.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIV:4 Ugyanez a tiszteletreméltó püspök (Albert) ezért végre elment testvérével, Hermann püspökkel a dán királyhoz.
↑ Henrik Livónia krónikája XXVI:13 „Ha hajlandó vagy átadni a rigai püspöknek és a Boldogságos Mária-templomnak Észtország egyharmadát, egyharmadát pedig visszaadni Hermann püspöknek, és megelégszel a saját harmadrészeddel, akkor készséggel megtesszük, segítünk neked."
↑ Henrik Livónia krónikája XXVIII:1 A tiszteletreméltó Albert püspök eközben sok zarándokokkal és egész kíséretével visszatért Németországból. Vele jött a bátyja, a nem kevésbé tiszteletreméltó Hermann püspök, akit már régen megválasztottak és felszenteltek Észtország püspökévé, és akit a dán király már évek óta távol tartott püspökségétől. De miután a dán király szászországban német fogságba esett, a rigai püspök és ez a testvére a királyhoz ment, hogy kikérje akaratát és jóváhagyását. Tetszett a királynak, hogy Hermann Livóniába, Livóniából pedig észtországi püspökségébe menjen.
↑ Henrik Livónia krónikája XXVIII:2 A Militia Testvérek tanácskoztak a püspökökkel, az egyház embereivel és az összes Rigaival a Rigához tartozó észt tartományok felosztása ügyében. Átadták Hermann Unganniát püspöknek tartományaival... Az unganiak is örültek Hermann püspök uralmának, aki Odenpähben tartózkodott.
↑ Henrik Livónia krónikája XXVIII:5 Mindnyájan hűségesen engedelmeskedtek neki, és seregükkel összegyűltek a Rastigerwe-tónál, és magukhoz hívták a tiszteletreméltó rigai püspököt és nem kevésbé tiszteletreméltó testvérét, Hermann püspököt minden emberükkel, papjaikkal és lovagjaikkal együtt.
↑ Henrik Livónia krónikája VI:2 Távozása után testvére, Engelbert, a Neumünsterből elhívott szerzetes az első polgárokkal Rigába érkezett, és együttműködve azzal, aki az Igét adta az evangélium terjesztőinek, elkezdte terjeszteni Krisztus nevét az emberek között. a treideni Theodorik és Aldebrand testvérrel és a többi, Livóniában szerzetesként élő testvérrel.
↑ Henrik Livónia krónikája X:13 Lund érseke és Miklós püspök két élelemmel megrakott hajóval és egész kíséretükkel Rigába hajóztak. Mikor behajóztak a Dvinába, Englebert, a Boldogságos Mária prépostja és az egész kolostor fogadta őket a legnagyobb odaadással.
↑ Henrik Livónia krónikája XI:6 Amikor nagy sereget gyűjtött össze, a püspök elküldte Theodorik apátot és Engelbert prépostot saját embereivel és a zarándokokkal, akikhez szintén csatlakoztak Krisztus Milíciájának Testvérei, hogy támadják meg a Seloneket.
↑ Henrik Livónia krónikája XIII:3 Englebert, a Boldogságos Mária templom prépostja ugyanabban az évben (1209) meghalt.
↑ Henrik Livónia krónikája VII:1 Kinevezésének ötödik évében [1203] a püspök magával hozta Németországból Meiendorfi Arnold nemest, Seehauseni Bernardot és testvérét, Theodorikot, sok tekintélyes emberrel és katonával együtt.
↑ Henrik Livónia krónikája IX:7 A püspök ... a ciszterci szerzetesek kolostorát alapította meg Dünamündében (ma: Daugavgrīva), és testvérét, Theodorik apátnak nevezte ki.
↑ Henrik Livónia krónikája XII:6 A rigaiak a Mindenható Isten és Mária segítségét kérve a Testvérek Serege, Theodorik, a püspök testvére, a kereskedők és néhány más német megérkezett Treidenbe.
↑ Henrik Livónia krónikája XV:7 A zarándokok, a Testvérek Serega, Theodorik, a püspök testvére, Caupo az összes livóniaiakkal és Wenden Berthold a lettekkel együtt keltek fel. Hatalmas sereget gyűjtöttek össze Metsepolében, a tengerhez vonultak, és háromnapos utazást tettek a tenger mellett.
↑ Henrik Livónia krónikája XV:7 Theodorik, a püspök testvére szolgáival és Wenden Bertholddal szintén sereget gyűjtött. Most, hogy visszatért a tél, Unganniába mentek.
↑ Henrik Livónia krónikája XVI:3 Ratzeburgi Fülöp, János prépost, Theodorik, a püspök testvére, Caupo és még sokan mások követet küldtek a livekhez. Mindannyian leültek a livekkell az erődjük előtt, és újra megvitatták az igazságosság és a béke ügyeit.
↑ Henrik Livónia krónikája XIX:2 A rigaiak a távolba pillantottak, és hirtelen két kogge közeledését látták. Rajtuk volt Burchard aldenborchi gróf, valamint Rothmar és Theodorik, a püspök testvérei. Amikor a Dvinához közeledtek, a hajósok látták a víz egyik oldalán az ellenséget maguk körül, a másik parton a Rigaiakat, de nem tudták, kik a keresztények.
↑ Henrik Livónia krónikája XIX:3 Aztán örömmel tértek vissza otthonaikba minden zsákmányukkal együtt. Hasonlóképpen összegyűlt Wenden Berthold embereivel, Theodorik, a püspök bátyja lovagjaival és szolgáival, valamint Thalibald fiai lettjeikkel.
↑ Henrik Livónia krónikája XX:8 Vlagyimir király (helyesen: pszkovi herceg) felszólította vejét, Theodorikot, hogy jöjjön vele Pszkovba, hogy megerősítse a békét. Theodorik megbízott benne, és lement hozzá. A novgorodiak azonnal kiragadták Theodorikot a király kezéből, és magukkal vitték fogságba.
↑ Henrik Livónia krónikája XXIII:9 Aztán ismét nagy seregnyi livóniaiak, lettek és németek gyűltek össze. Albert szász herceg, főméltóságuk velük volt, Volquin mester testvéreivel és Theodorik, a püspök testvére, a templom többi emberével. Saccalia közelében, a hadsereg helyén gyűltek össze imára és tanácsadásra.
↑ Henrik Livónia krónikája XXVI:3 Az oeseliek hét dánt és Theodoricot, a rigai püspök testvérét is túszként tartották ott a béke megerősítése érdekében. A többiek mind visszatértek a dánokhoz Revalban.
↑ Henrik Livónia krónikája XXVIII:6 Appeldorni János, a püspök testvére és kiváló lovag, kezébe vette a tüzet, és először mászni kezdett a sáncokon. Péter, a szolgája azonnal a második lett, aki ezt tette. Késlekedés nélkül gyorsan odaértek a sánchoz. A katona többi embere látta ezt, és mindannyian futottak és követték.
↑ Henrik Livónia krónikája VI:3 (2) Miután Rigába érkezett, az észtek sok ajándékot küldtek az oroszoknak, kérve őket, hogy jöjjenek sereggel a livóniai templom lerombolására. De Msztyiszlav, Novgorod nagy királya akkor szállt harcba a magyar király ellen Galícia királyságáért, majd új király lépett trónra Novgorodban.

Források

↑ Henrik Livónia krónikája: Henricus Lettus .szerk.: James A. Brundage: The Chronicle Of Henry Of Livonia (angol nyelven). New York: Columbia University Press. ISBN 978-0-231-12888-9. Hozzáférés ideje: 2022. október 31. A könyv beszkennelt változatának letöltése.
↑ Anninszkij tanulmánya: Аннинский С. А.: Генрих Латвийский Хроника Ливонии (orosz nyelven). АН СССР., 1938 (Hozzáférés: 2022. november 13.)
↑ Brundage könyve: Henricus, de Lettis, kb. 1259. The chronicle of Henry of Livonia – Henricus Lettus (angol nyelven). New York: Columbia University Press (1893. április 25.). ISBN 978-0-231-12888-9
Marc Szwajcer: Henri De Livonie Ou Henri Le Letton: Chronique De Livonie (francia és latin nyelven). (Hozzáférés: 2022. november 19.)
Tamm, Marek, Linda Kaljundi, Carsten Selch Jensen. Crusading and chronicle writing on the medieval Baltic frontier : a companion to the Chronicle of Henry of Livonia (angol nyelven). Farnham, Surrey, England: Ashgate. ISBN 978-0-7546-6627-1