Szabirok

A szabirok, szavirok stb. – helyesebben, a VII. Kónsztantinosz, bizánci császár munkájában megőrzött szabartoi aszfaloi (σαβαρτοι ασφαλοι) névalakból következtetve szabarok (szavarok)[* 1] – valószínűleg, többségükben legalábbis, török nyelvűek voltak. Nevük első alkalommal a 463. évben tűnik fel Priszkosz munkájában.[1]

Harmatta János nevüket s a népet is szaka, vagyis szkíta eredetűnek tartja.[2]

A mai egyetlen ogur (bolgár-török) nép, a csuvasok neve – korábban suvar címmel illették magukat – összekapcsolható a szabarokéval.

Eredetük és őshazájuk

A Kaukázus vidéke vagy Kelet-Európa

A Kaukázus vidékének népei az i. sz. 4–5. században

A szóban forgó nemzetről első ízben, az i. e. 5. században, Hérodotosz emlékezik meg. A Kaukázustól délre, a 18. perzsa tartományban laktak, szálláshelyük neve Sztrabón ógörög munkájában Szüszpirisz (Συσπιρις), a bizánciak Szüszperitisz (Συσπεριτις), a grúzok Speri néven ismerték. A törökországi Ispir város mai napig megőrizte nevüket. (Lásd még: en:Saspers.)

Tóth Csaba a kelet-európai pusztán egykor honos – az i. sz. 1–2. században említik őket – szouardenoi (σουαρδενοι) nevű szauromata néptörzset is a szabarokhoz társítja, a materoi (ματεροι) nevű törzset pedig a magyarokhoz.[3]

Mivel több hasonló nevű nép is jelen volt – bár nem egy időben – a történelem színpadán, ezért a témában nehéz tisztán látni a korabeli művek alapján. A szouardenoi néven is számon tartott nemzetséget pl. Klaudiosz Ptolemaiosz említi Sarmatia Asiatica területéről, a Don szomszédságából. A szouardenoi és a később felbukkanó szabar (vagy szabir) népet gyakorta egy kalap alá veszik, holott e két nép eredetük szerint sem egyezhetnek.

A szabarok minden jel szerint Közép-Ázsiában szerveződtek néppé az i. sz. 5. században, magyar nevű nép létezésére viszont a 830. év előttről nincs bizonyíték, következésképpen a fent vázolt elképzelések egyike sem alátámasztható szilárdan.

Közép-Ázsia

A szabarok népe vélhetően Közép-Ázsiában alakult ki, mégpedig az 5. században, a hun és a szkíta szövetség népességének összekovácsolódása nyomán.[1]

Először Priszkosz tudósít róluk a 463. évben. Szerzőnk szerint az avarok elűzték a szabarokat lakóhelyükről, s azok – kimozdítván szálláshelyükről a szaragurokat, ogurokat és onogurokat – megtelepedtek a Keleti-Kaukázus vidékén. Abu Ubajd al-Bakri Kitáb al-maszálik va-l-mamálik (Az utak és országok könyve) című műve pedig azt is közli, hogy eredeti lakóhelyük Horászán tartomány volt: „hum nāqila min Hurāsān”, azaz „ők bevándorlók Horászánból”.[4]

Nevük

Németh Gyula szerint a szóban forgó nép neve a kirgiz, kun, kazáni, oszmán sap- igében gyökerezik, melynek jelentése az útról letérni, eltévedni, tévelyegni, valamivel felhagyni, megőrülni. A név eredeti alakja sapar volt, állítja Németh, ebből fejlődött a sabar, ahogyan az oszmán törökben ugyanezen ige egy másik származékából, a feltételezett *sapyk alakból a sabyk (eltévedt).[5]

E név szabályos hangtani fejlődési sora a törökben a következő, mondja a szerző: sapyr ∼ sapar > sabyr ∼ sabar > savyr ∼ savar. A sabar, sabyr név jelentése Németh szerint az útról letérő, eltévedő, tévelygő, bolyongó.[5]

Németh a szabarok és a kazárok azonosságát valószínűnek tartja, illetve ténynek veszi. Szerinte a szóban forgó nép nevének jelentése – összevetvén a török kaz- gyökkel – kóborló stb.[5]

Ali ibn al-Huszajn al-Maszúdi feljegyezte, miszerint a kazárok azonosak a szabarokkal, s Németh Gyula ez alapján ítélkezett.[6] A török sabir (állhatatosság, türelem stb.) szót nem vette figyelembe.

Történetük

Közép-Ázsia területére a 4. század közepén betört a hunoknak, oguroknak, oguzoknak, tielö népeknek is mondott törökök egyik harcias csoportja, majd követték őket a heftalitáknak is nevezett haladzsok az 5. század közepén. A törökök összekovácsolódtak a közép-ázsiai szkíta népekkel, ászikkal, avarokkal, kangarokkal.[1] A szabarok – a kazároknak nevezett nép egy részét is ők alkották – Ludwig szerint törökök és avarok társulásaként léptek a történelem színpadára.[7]

Az avarok – ama néprészük, melyet szkíta többség képviselt, s megőrizte nevét is – a jelzett időben Horászán területén, közelebbről Baktriában laktak. A szabaroknak nevezett török–szkíta nép – miután az avarok elűzték őket Horászánból – a 463. évben a Keleti-Kaukázus vidékére költözött, s kiszorította onnan a szaraguroknak, oguroknak és onoguroknak nevezett török–szkíta népesség jó részét.[8]

„Ebben az időben a keleti rómaiakhoz követséget küldtek a szaragurok, az ugorok és az onogurok, amely népek elvándoroltak saját lakóhelyükről, minthogy harcba bocsátkoztak velük a szabirok, akiket az avarok űztek el…” – A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (fordította Moravcsik Gyula).[9]

A szabarok hamarosan, az 506. évben, vezető szerephez jutottak a Keleti-Kaukázus vidékén, a mai Azerbajdzsán és Dagesztán területén, s több alkalommal beavatkoztak az Újperzsa Birodalom, illetve a Bizánci Birodalom háborúiba.[10][1]

A szabarok egy része – miután a perzsák az 545. évben megtámadták és szétszórták a Keleti-Kaukázust megszálló török–szkíta népeket – a Kubány, a Kuma és a Tyerek folyó vidékére költözött, és az ott élő kelet-európai török–szkíta, azaz bolgár népek közé vegyült. Csatlakozásuk következményeként a bolgárok birodalma megoszlott. Keleti részét – a Dontól, illetve az Azovi-tengertől keletre – öt törzs uralta (utigurok, avagy besgurok, bittugorok), a nyugatit pedig hat (kutrigurok, avagy altiagirok).[8]

Iordanes szerint a szabarok a hunok egyik csoportját alkották.

„Ezeken túl a Pontusi-tenger felett a bulgárok lakhelyei terülnek el, akiket a mi bűneinkből eredő bajok tettek oly ismeretessé. Már innen nőttek elő a hunok, mint vitéz törzsek buja termékenységit pázsitja, a népek kétszeres dühére. Némelyek ugyanis altziagiroknak, mások pedig saviroknak neveztetnek, a kiknek telepeik egymástól. el vannak különítve.” (Bokor János fordítása).[11]

Hunoknak nevezi a szabarokat Hitvalló Szent Theophanész, Prokopiosz, valamint Agathiasz is.[12][13]

A szabarok a hun szövetség részesei voltak, de nem ama hun köteléket képviselték melyet a tudós férfiak általában Attila népének, európai hunoknak is neveznek.[8]

Az 554–555. évben az avarok, a Közép-Ázsiát megszálló türkök elől, a hűbéres sorsot elkerülendő, a Keleti-Kaukázus vidékére, illetve a kelet-európai pusztára költöztek. Ekkor a puszta lakói, közöttük a szabarok is, az avarok igája alá jutottak.[8]

Az avarok az 567. évben letelepedtek a Kárpát-medencében. Egy évvel később a kelet-európai puszta keleti felét a terjeszkedő Türk Birodalom szállta meg. A türkök iga alá hajtották a Volga és a Don között, valamint a Kaukázus vidékén élő népeket. Elfoglalták a szabarok és az utigurok birtokait, valamint az alánok kaukázusi országát és Kolkhisz királyságát.[8]

A Türk Birodalom végromlása nyomán (630.) korábbi hűbéresei részben önállósodtak, illetve új alakulatokat hoztak létre. A kelet-európai puszta keleti felében tanyázó szabarok részt vettek a Kazár Birodalom megszervezésében, és az Onogur-bolgár birodalom, illetve Volgai Bolgárország népei között is ott találjuk őket. (Lásd még: Csuvasok.)[8]

A kazárok utóbb bekebelezték a bolgárok kelet-európai birtokait. Aszparukh fejedelem és népe ekkor kivált a kazárok kötelékéből, és megalapította az Első dunai bolgár birodalmat.[8]

A 830. év táján vallási belháború ütött ki a kazárok országában. A judaizmus támogatói magukhoz ragadták a hatalmat, s félreállították útjukból az uralkodót. A kazár hadsereg magva fellázadt, a hatalmat gyakorlók azonban leverték a felkelést. A lázadók egy része – szkíta aorszok, kik ez időtől fogva kavar névvel illették magukat –, valamint a szabarok egy része elszakadt a kazárok birodalmától, és a Dnyeper alsó szakasza táján ütött tanyát. Történészeink ez utóbbi helyet nevezik Levédiának. Az újsütetű nép – szabarok és kavarok szövetsége – a madzsar (mai szóhasználattal magyar) nevet öltötte magára. Forrásaink – kötelékük (hunok, ogurok, onogurok) megnevezése nyomán – jó ideig ounnoi, oungroi stb. néven említik, s türköknek (tourkoi) is címezik őket egykori hűbéruraik, a türkök neve nyomán.[8][2][14]

A 881. évben a magyarok előőrsei, a kavarok a Bécsi-medence területén csatáztak I. Szvatopluk, morva fejedelem szövetségeseként. A 892. évben pedig Arnulf, a keleti-frankok királya Árpád seregeivel szövetségben harcolt Szvatopluk ellen.[15]

A 894. esztendőben a nyugat felé vonuló besenyők megütköztek a Kelet-Európában visszamaradt magyar néprésszel, és kiszorították őket a Dnyeper mellékéről. E csoport – inkább megosztottsága, mint a besenyő támadás miatt – kettészakadt. Egyik csapatuk napkeletre, a Volga és az Urál folyó vidékére vonult, és csatlakozott a keleti-, avagy volgai bolgárokhoz. Ma baskír néven ismerjük őket.[16][8][17] (Lásd még: Etelköz.) A Keleti-Kaukázusban, a Kura folyó menti Udi tartományban is felbukkant egy csoportjuk.[18]

A következő, 895. évben Árpád feladta besenyők által fenyegetett kelet-európai területeit. Népének neve, a magyaroké, átszállott a Kárpát-medencében élő népességre, a székhelyiekké, székelyekké előlépett avarokra és más nemzetségekre.[19][20][21][22][23][15]

Szabartoi aszfaloi

VII. Kónsztantinosz, bizánci császár munkájában – De Administrando Imperio (DAI) – a madzsarok, avagy magyarok neve tourkoi, illetve régebben, úgymond, szabartoi aszfaloi.[24]

E kijelentés – miszerint „a türkök régi neve szabartoi aszfaloi” – szolgál alapjául azon nézeteknek, hogy a magyarok, vagy legalábbis egy részük, magukat korábban szabaroknak nevezték. Mivel értesüléseit a császár közvetlenül a magyar követektől szerezte, tudósítását hitelt érdemlőnek tekinthetjük.

Pecz Vilmos[25] és Gyomlay Gyula[26] értelmezése szerint a szabartoi aszfaloi kifejezés „rendíthetetlen szavárd” jelentésű. Ezen értelmezés nehézségeire a kortárs Fiók Károly mutatott rá tanulmányaiban.[27][28]

Ungváry Jenő szerint a szabartoi aszfaloi rontott kifejezés, eredeti formája „szabartoi autokefaloi”, vagyis „önálló, független szavárd” jelentésű lehetett. Szerinte a DAI egyik másolója ronthatta el a kifejezést.[29]

Benkő Lóránd szerint a szabartoi aszfaloi kifejezés örmény eredetű, és „fekete fiúk” a jelentése.[30]

Körmendi Ferenc hosszas érvelésében kifejti, hogy a szabartoi aszfaloi szókapcsolat „szerződésüket megerősített törzseket” jelent.[* 2]

Ha a szabar nevet a török sabir (állhatatosság stb.) szóból vezetjük le akkor a szabartoi aszfaloi jelzős szókapcsolat értelme betű szerint állhatatos állhatatosok. Szabartoi (σαβαρτοι) a szabarok görögösített neve többes számban, aszfalész (ασφαλης) pedig az állhatatos stb. jelentésű görög melléknév.

A magyar név eredetéről

Thúry József szerint a magyar nép a bolgár kutrigurok egyik fejedelmétől – görög nyelvű forrásokban (Jóannész Malalasz, Hitvalló Szent Theophanész) Mouagerész (Μουαγερης) – örökölte nevét.[31][32][33] Mouager fejedelemnek vélhetően csupán annyi köze van a magyar néphez, hogy ő is az említett istenség nevét kölcsönözte, amint ez a természethívő népek körében szokásban volt.

Jegyzetek

  1. ↑ A középkori görög szavak átírási szabályai szerint.
  2. ↑ Eredetileg a ma nálunk aszfalt név alatt elterjedt anyagot – földszurok és kőtörmelék keverékét – Mezopotámiában kezdték el alkalmazni falak építésénél, azok megerősítésére, tulajdonképpen úgy, mint ma a maltert. Használatát átvették a görögök, rómaiak és mások. Mivel az ógörög nyelvben a szfalló (σφαλλω) szó ledöntöm értelmű, az aszfalló pedig nem döntöm le, vagyis megerősítem jelentésű, így a mi aszfalt szavunk eredeti értelme: erősítő (főnév). Ugyanakkor az ókori latin nyelvben az aleo szó jelentése szövetkezek, az asaleo pedig összeszövetkezek. E görög és latin – alakjukban nagyon hasonló – két szó jelentésében már az ókori történelmi irodalomban összefonódott, így Polübiosz történetíró, aki görög volt, de Rómában élt és írt, műveiben az aszfalizo, aszfalizomai (ασφαλιζο, ασφαλιζομαι) igét „szövetségem szerződésben megerősítem” értelemben használja. Ugyanúgy, Bíborbanszületett Konstantin (9) könyvének 94. oldalán található mondatát, mely az aszfaleia (ασφαλεια: állhatatos, rendíthetetlen, szilárd, türelmes) szót tartalmazza, Moravcsik Gyula így fordítja: „A császár elküldte Abdalmalikhoz Pál császári megbízottat, hogy megerősítse a megegyezést, s írásbeli megerősítés készült tanúkkal”. Mindebből teljesen egyértelmű, hogy az aszfaloi (ászfalü) szó a „szerződésüket megerősítettek” jelentésű főnév, alanyeset, többes szám, ellentétben a Németh Gyula által ajánlott „megrendíthetetlen” melléknévvel. Ha a „szerződésüket megerősítettek” értelmezést összehasonlítjuk Anonymus A magyarok cselekedetei (36) szövegében található elbeszéléssel, ahol a szerző a magyar törzsek vezéreiről azt írja, hogy esküszerződésüket megerősítik, az aszfaloi jelentése még világosabbá válik, s a könyvben mindenhol jelenlevő tömörséget feloldva „a szerződésüket megerősített törzsek” szavakkal írható körül, ilyeténképpen a honfoglalókra vonatkoztatható (Körmendi 2006).

    Körmendi érvelését erősíti, hogy Bulcsú és Tormás a Kárpát-medencei magyarok képviselői voltak, nem pedig egy elszakadt csoporté. „A bizánci császár feltételezésének téves mivoltát, hogy a magyar követek a két talányos szóban azon magyarok nevét említették, akik nem a Kárpát-medencében telepedtek le, hanem valahol Perzsia határán, bizonyítja, hogy Tormás és Bulcsú éppen a Kárpát-medencében letelepedett magyarok követei voltak, így sehogyan sem mondhatták, hogy a Perzsia felé távozott magyarokat képviselik.” (Körmendi 2006).

Hivatkozások

  1. ↑ a b c d Golden 1992
  2. ↑ a b Róna-Tas 1997
  3. ↑ Tóth 2010
  4. ↑ Kmoskó 2007
  5. ↑ a b c Németh 1930
  6. ↑ Golden 2007
  7. ↑ Ludwig 1982
  8. ↑ a b c d e f g h i Hóman és Szekfű 1928
  9. ↑ Györffy 1975
  10. ↑ Maenchen-Helfen 1973
  11. ↑ Bokor 1904
  12. ↑ Prokopios in Haury 1862
  13. ↑ Agathias in Niebuhr 1828
  14. ↑ Бубенок и Радивилов 2004
  15. ↑ a b Makkay 2009
  16. ↑ Nagy 1911
  17. ↑ Hóman 2003
  18. ↑ Thury 1897
  19. ↑ Benkő 1806
  20. ↑ Thúry 1898a
  21. ↑ Thúry 1898b
  22. ↑ Thúry 1898c
  23. ↑ Thúry 1898d
  24. ↑ Konstantinos in Moravcsik and Jenkins 1967
  25. ↑ Pecz 1896: 385–389.
  26. ↑ Gyomlay 1898: 305–324.
  27. ↑ Fiók 1896
  28. ↑ Fiók 1897
  29. ↑ Ungváry 2012: 53–60.
  30. ↑ Benkő 2009
  31. ↑ Thúry 1886a
  32. ↑ Thúry 1886b
  33. ↑ Thúry 1886c

Források

  • Agathias in Niebuhr, B. G. (1828): Agathiaei Myrinaei Historiarum libri quinque. Bonn.
  • Benkő József (1806): Az Erdély országi nemes székely nemzetnek képe, mely A’ leg hitelesebb Historikusoknak Irásiból, leg föbb-képpen pedig A’ Haza’ Törvényeiböl, és az Ország’ Gyüléseinek Végzéseiböl Benkö Jo’sef A’ Hárlemi Tudós Társaságnak Tagja által öszve szedetett, és most a’ tsekéllyebb Tudományú Hazafiaknak kedvekért Magyarra fordittatott, és némü-némü Toldásokkal Meg-bövittetett L. S. K. által. Kolozsvár.
  • Benkő Loránd (2009): A Szovárd-kérdés. Fejezetek egy ómagyar nemzetség történetéből. Budapest.
  • Бубенок, О. Б. и Радивилов, Д. А. (2004): Народ ал-арсийа в Хазарии (из истории хазаро-хорезмских связей). Pp. 5–18. In Михеев, В. К. (гл. ред.): Хазарский альманах. Тom 2. Киев, Харьков, Москва.
  • Czeglédy Károly (1959): A szavárd-kérdés Thury József előtt és után. Magyar Nyelv 40: 373–385.
  • Dobrovits Mihály (2004): Hatalom és törzsi rendszer a második türk kaganátusban. Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Philosphica 9 (3): 53–66.
  • Duan, L. (1988): Dingling, Gaoju and Tiele. Shanghai.
  • Erdélyi István (1986): A magyar honfoglalás és előzményei. Budapest.
  • Fiók Károly (1896): Sabartoiasfaloi. A magyarok régi nevei Konstantinosnál. Századok 30: 607–616.
  • Fiók Károly (1897): Megint a »Sabartoiasfaloi« névről. Századok 31: 611–617, 699–706.
  • Golden, P. B. (1992): An Introduction to the History of the Turkic Peoples. Ethnogenesis and State-Formation in Medieval and Early Modern Eurasia and the Middle East. Wiesbaden.
  • Golden, P. B. (2007): Khazar Studies. Achievements and Perspectives. Pp. 7–58. In Sinor, D. and di Cosmo, N. (eds): Handbook of Oriental Studies. Section Eighth. Central Asia. Volume 17. Leiden.
  • Golden, P. B. (2011): Studies on the Peoples and Cultures of the Eurasian Steppes. București–Brăila.
  • Götz László (1994): Keleten kél a Nap. Kultúránk a történelmi ősidőkből. Első kötet. Második kötet. Budapest. ISBN 9789638256317
  • Gyomlay Gyula (1898): A magyaroknak Constantinus Porphyrogenitus-féle ősi nevéről. Egyetemes Philológiai Közlöny 22: 305–324.
  • Györffy György (1975): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Budapest.
  • Hölbling Tamás (2010): A honfoglalás forráskritikája I. A külföldi kútfők. Budapest.
  • Hóman Bálint (2003): Ősemberek – ősmagyarok. In Király Péter (szerk.): Hóman Bálint munkái. (Elektronikus dokumentum.) Arcanum életműsorozat. Budapest.
  • Hóman Bálint és Szekfű Gyula (1928): Magyar történet. Budapest.
  • Jordanes in Bokor János (ford.) (1904): A gótok eredete és tettei (De origine actibusque getarum). Latinból fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta dr. Bokor János. In Gombos F. Albin (szerk.): Középkori krónikások. III. Jordanes. Brassó.
  • Kmoskó Mihály (2007): Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom. In Zimonyi István (szerk.): Magyar Őstörténeti Könyvtár. 23. Budapest.
  • Konstantinos Porphyrogennetos in Moravcsik, Gy. and Jenkins, R. J. H. (1967): Constantine Porphyrogenitus. De Administrando Imperio. Corpus fontium historiate Byzantinae. Vol. I. Washington.
  • Körmendi Ferenc (2006): Földrajzi neveink és jövevényszavaink más megközelítésben. I. Avar szavak a Tisza mente földrajzi neveiben. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület.
  • Lewicki, T. (1960): Die Vorstellungen arabischer Schriftsteller des 9. und 10. Jahrhunderts von der Geographie und von den ethnischen Verhältnissen Osteuropas. Der Islam. Journal of the History and Culture of the Middle East 35 (1): 26–41.
  • Ludwig, D. (1982): Struktur und Gesellschaft des Chazaren-Reiches im Licht der schriftlichen Quellen. Münster (Westfalen).
  • Maenchen-Helfen, J. O. in Knight, M. (1973): The World of the Huns. Studies in Their History and Culture. Berkeley, Los Angeles, London.
  • Makkay János (2009): Indul a magyar Attila földjére. 2., átdolgozott és bővített kiadás. Budapest.
  • Malalas, I. in Dindorf, L. (1831): Ioannis Malalae Chronographia. Bonn.
  • Marquart, J. (1903): Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge. Ethnologische und historisch-topographische Studien zur Geschichte des 9. und 10. Jahrhunderts (ca. 840–940). Mit Unterstützung der Königl. Akademie der Wissenschaften zu Berlin. Leipzig.
  • Nagy Géza (1890): A székelyek és a pannóniai magyarok. Ethnographia 1 (4): 165–179. Archiválva 2015. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Nagy Géza (1894): Honfoglaló őseink. Ethnographia 5 (2): 79–95. Archiválva 2015. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Nagy Géza (1907a): A honfoglalók. Első közlemény. Ethnographia 18 (5): 257–268. Archiválva 2015. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Nagy Géza (1907b): A honfoglalók. Befejező közlemény. Ethnographia 18 (6): 321–339. Archiválva 2015. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Nagy Géza (1908a): A honfoglalók és a turkok. Ethnographia 19 (2): 65–80. Archiválva 2015. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Nagy Géza (1908b): A honfoglalók és a turkok. Második közlemény. Ethnographia 19 (5): 257–271. Archiválva 2015. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Nagy Géza (1911): Még egyszer a baskír–magyar kérdésről. Ethnographia 22 (6): 342–352. Archiválva 2015. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Németh Gyula (1930): A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest.
  • Németh Gyula (szerk.) (1940): Attila és hunjai. Budapest.
  • Pecz Vilmos (1896): A magyarok ősi neve Konstantinos Porphyrogennetosnál. Egyetemes Philológiai Közlöny 20: 385–389.
  • Pohl, W. (1988): Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567–822 n. Chr. München.
  • Prokopios in Haury, J. (1862): Procopii Caesariensis opera omnia. Vol. I. De bellis libri I–IV. Lipsiae.
  • Róna-Tas András (1997): A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest.
  • Sinor, D. (ed.) (1990): The Cambridge History of Early Inner Asia. Cambridge.
  • Szilágyi Sándor (szerk.) (1895): A Magyar nemzet története. Első kötet. Magyarország a királyság megalapitásáig. Budapest.
  • Thúry József (1886a): A magyarok eredete, őshazája és vándorlásai. Első közlemény. Századok. A Magyar Történelmi Társulat közlönye 30: 677–692.
  • Thúry József (1886b): A magyarok eredete, őshazája és vándorlása. Második közlemény. Századok. A Magyar Történelmi Társulat közlönye 30: 778–803.
  • Thúry József (1886c): A magyarok eredete, őshazája és vándorlása. Harmadik és befejező közlemény. Századok. A Magyar Történelmi Társulat közlönye 30: 880–917.
  • Thury József (1897): A magyaroknak »Szavarti-aszfali« neve. Századok 31: 317–327, 391–403.
  • Thúry József (1898a): A székelyek eredete. Erdélyi Múzeum 26 (2): 65–87.
  • Thúry József (1898b): A székelyek eredete. (II. közlemény.) Erdélyi Múzeum 26 (3): 138–163.
  • Thúry József (1898c): A székelyek eredete. (III. közlemény.) Erdélyi Múzeum 26 (4): 195–216.
  • Thúry József (1898d): A székelyek eredete. (Befejező. közlemény.) Erdélyi Múzeum 26 (5): 241–247.
  • Tóth Csaba (2010): Magyar őstörténeti tanulmányok 2005–2010. Hága.
  • Ungváry Jenő (2012): Rendíthetetlen szavárdok? In Magyar őstörténet, magyar középkor. Tanulmányok. Pákozd.
  • Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány. Budapest.
  • http://www.balassikiado.hu/BB/netre/netre_vasary/vasary.htm Archiválva 2016. március 25-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Zimonyi István (2012): A magyarság korai történetének sarokpontjai. Elméletek az újabb irodalom tükrében. Szeged.

További ismertetők

  • Zakar András (1987): Kazáriai államcsíny. In Szatmári István (szerk.): Fordulópontok történelmünkből. Garfield.

Kapcsolódó szócikkek

  • középkor Középkorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap