Szaljut–7

Szaljut–7
Ország	Szovjetunió
Típus	űrállomás
Személyzet	3 fő
Küldetés
Indítás dátuma	1982. április 19.
Indítás helye	Bajkonur
Hordozórakéta	Proton
Visszatérés dátuma	1991. február 7.
Élettartam	3216 nap
Tömeg	19 824 kg
Energiaellátás	napelem
Pályaelemek
Periódus	90 perc
COSPAR azonosító	1982-033A
SCN	13138
Sablon • Wikidata • Segítség

A Szaljut–7 (oroszul: Салют–7) más jelzéssel DOSZ–5–2 1982-ben indított szovjet űrállomás volt. A Szaljut–6 programjának folytatásaként állították pályára a Szaljut-program utolsó tagjaként. Élettartama alatt 6 személyzetet fogadott, amelyek összesen 816 napot töltöttek a fedélzetén. Ezen az űrállomáson dolgozott az első francia űrhajós, az első indiai űrhajós és a második szovjet űrhajósnő is. Az állandó személyzetek új űrrepülési időtartamrekordokat is beállítottak.

Első (Iszkra–2) és második (Iszkra–3) alkalommal indítottak az űrállomás zsilipkamrájának segítségével műholdat.

1985-re kiderült, hogy a Szaljut–7 használhatatlan állapotban van, a kapcsolat megszakadt vele, a rendszerek fagyott állapotba kerültek. Mivel tartani lehetett tőle, hogy az amerikai Skylabhez hasonlóan irányítatlanul fog belépni a légkörbe és ott előre nem látható kárt okoz, elhatározták, hogy két tapasztalt űrhajóssal felméretik az űrállomás műszaki állapotát.

Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov és Viktor Petrovics Szavinih a Szojuz T–13 fedélzetén 1985. június 6-án indultak el. A Szojuz–T13 két nap múlva ért a Szaljut–7 közelébe. Először a külső állapotát mérték fel, majd az új, lézeres dokkoló berendezéssel hozzákapcsolódtak. A kéttagú legénység oxigénmaszkban és melegen öltözve hatolt be az állomásra. A helyzetét úgy stabilizálták, hogy a napelemek a Nap felé nézzenek, és legyen energia a berendezések működtetéséhez. A legénység helyreállította az állomás életfenntartó rendszerét, de közben többször visszatértek a Szojuzra, hogy testüket felmelegítsék. A kommunikációs rendszert június végére sikerült helyreállítaniuk és kijelentették, hogy az űrállomás ismét üzemképes.

1985. június 23-án megérkezett a Progressz–24 teherűrhajó, ami további felszerelést és üzemanyagot szállított. A személyzet ekkorra már földmegfigyelő kísérleteket is végre tudott hajtani. A Koszmosz–1669 július 21-én dokkolt. A legénység augusztus 2-án ötórás űrsétát hajtott végre, melynek során újabb napelemtáblákat helyeztek el. A Koszmosz-1669 augusztus 28-án vált le, és ellenőrzött visszatérést hajtott végre a légkörbe két nappal később.

A Szojuz T–14 1985. szeptember 18-án csatlakozott az űrállomáshoz. Dzsanibekov, és a T14 egyik tagja, Georgij Mihajlovics Grecsko szeptember 25-én levált az állomásról a Szojuz T–13-mal és automatikus leszállást hajtott végre.

Ezután az új szovjet űrállomás, a Mir építése miatt már kevés űrhajós kereste fel a Szaljut–7-et. Repülése alatt két modult csatoltak rá, ezek a Koszmosz–1443 és Koszmosz–1686, amelyek katonai célra tervezett TKSZ űrhajók voltak. Az első modult biztonsági okokból még lakatlan állapotban kapcsolták az űrállomáshoz.

A Szaljut–7 egyik legfontosabb feladata a Mir moduláris űrállomáson használható technikák kipróbálása volt.

Az utolsó személyzet, amely meglátogatta, a Mir első személyzete volt, amely manőver egyben a Szojuz űrhajók manőverezési képességeit is demonstrálta.

A Szaljut–7 és a Koszmosz–1686 kísérleti modulegyüttes 1991. február 7-én lefékeződve irányítás nélkül tért vissza a Föld légkörébe, ahol szétesett, és darabjai Chile és Argentína lakatlan területeire zuhantak.^[1][2]

Adatok

• Tömeg: 19 t;
• Lakott időtartam: 730 nap;
• Repülési idő: 3216 nap;

Jegyzetek

Külső hivatkozások

• Az utolsó Szaljut: 25 éve startolt a Szaljut-7: 1. rész, 2. rész
• Szentesi György: Űrállomásbővítés – űrmodullal