Tengerirózsák

Tengeri rózsák
Macrodactyla doreensis
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia) Alország: ParaHoxozoa Alországág: Valódi szövetes állatok (Eumetazoa) Csoport: Sugaras szimmetriájú állatok (Radiata) Törzs: Csalánozók (Cnidaria) Osztály: Virágállatok (Anthozoa) Alosztály: Hatosztatú virágállatok (Hexacorallia) Haeckel, 1896 Rend: Actiniaria
Alrendek
Endocoelantheae Igazi tengeri rózsák (Nynantheae) Törékeny tengeri rózsák (Protantheae) Ptychodacteae
Hivatkozások
A Wikifajok tartalmaz Tengeri rózsák témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Tengeri rózsák témájú kategóriát.

A tengeri rózsák (tengeri anemónák, illetve aktíniák) (Actiniaria) a virágállatok (Anthozoa) osztályában a Hexacorallia alosztály egyik rendje több mint ezer leírt fajjal. Nevüket a szellőrózsa virágról (Anemone spp.) kapták.

Származásuk, elterjedésük

A két sarkkör között a világ minden tengerében előfordulnak, a legnagyobb számban a trópusi vizekben. A tengerek elszennyeződése több fajukat veszélyeztetheti.

A legtöbb faj viszonylag sekély vízben él, de vannak képviselőik 10 000 m mélyen is.

Megjelenésük, felépítésük

A kisebbek alig néhány centiméteresek, a legnagyobbak egy méternél is hosszabbak. A tövüknél kialakult talpkorong — amely a legtöbb faj tövénél helyezkedik el — egy cementszerű anyagot választ ki; ez tapasztja őket az aljzatra akkor is, ha a felület egyenetlen. A talpkorong nélküli fajok alja vagy hólyagszerűen megduzzad, vagy éppen ellenkezőleg, olyan csúcsban végződik, amellyel az állat be tudja fúrni magát a laza mederüledékbe. A laza üledéken élő, de talpkorongos fajok rendszerint iszapcsomókkal, kövekkel és növényi részekkel veszik körül ez a testrészüket, hogy el ne süllyedjenek.

Sok faj élénk színű; lehet sárga, zöld, vörös vagy kék, sőt még tarka is. Többé-kevésbé henger alakú testük lehet nyúlt vagy zömök. Rendszerint sok tapogatójuk van, és ezek egy vagy több gyűrűben veszik körül a szájnyílást. A víz nyomáshullámainak érzékelésére képes tapogatók üregesek, és ez az üreg a gasztrális üregbe torkollik (Urania).

Nincs szilárd vázuk, ezért védtelenebbek a vázképző taxonoknál. Központi idegrendszerük a többi csalánozóhoz hasonlóan nincs, az idegsejtek szövevénye az érzéksejteket közvetlenül a hámizomsejtekkel köti össze.

Életmódjuk, élőhelyük

A legtöbb faj a tengerfenékre vagy más felületre (a leggyakrabban sziklákra, illetve korallszirtekre) tapadva él. Helyváltoztatásra csak kevés faj képes, és azok is csak a szélsőségesen kedvezőtlenre forduló körülmények hatására teszik, igen változatos megoldásokkal. Egyes fajok talpkorongjuk hullámzó mozgatásával haladnak valamelyest, mások a hidrákhoz hasonlóan „cigánykerekezve” haladnak, tehát felváltva hol talpkorongjukkal, hol tapogatókoszorújukkal érintik a tenger fenekét. Egyes, általában helytülő fajok képesek az aljzatról felemelkedve úszni; ilyenkor tapogatóikkal ritmikusan csapkodva akár kilométereket is haladhatnak. Más fajok meglehetősen rendszeresen felfúvódnak, és a vízben lebegve sodortatják magukat az áramlatokkal (Urania).

Több fajuk meglehetősen tűrőképes: nemcsak a sótartalom jelentős változásait viselik el, de élőhelyük átmeneti kiszáradását is.

Nem csak ők maguk lehetnek ragadozók, de rájuk is vadásznak más ragadozók, különösen egyes halak, tüskésbőrűek és tengeri csigák. A ragadozók és a kiszáradás ellen passzívan védekezve összehúzódnak. Ilyenkor gasztrális üregükből kipréselik a vizet, szájkorongjukat és érzékeny tapogatóikat pedig begyűrik a gasztrális üregbe. A homokon élő fajok megpróbálják beásni magukat a homokba. Az aktív védelem eszközeiként sok fajnak csalántokjai vannak — nemcsak külső hámrétegükben, de a gasztrális üreg válaszfalaiban is. Amikor az állat összehúzza magát ezek a csalántokok kilövellnek a test pórusain, likacsain. A csalánsejtek mérge bénító hatású, az ember kezén pedig égési sebeket okoz (Urania).

Táplálékuk a faj méreteitől függően a planktonikus élőlények és a középnagy halak között változik. Áldozataikat a tapogatókarokon lévő csalánozó sejtekkel megbénítják, majd a szájnyílásukba gyömöszölik. A zsákmány fogva tartását a tapogatókban kiválasztott váladék segíti. A szájukat borító mikroszkopikus csillók szüntelenül vizet áramoltatnak az állat teste körül.

Szaporodásuk

Ivarosan és ivartalanul is szaporodhatnak — utóbbi osztódással vagy bimbózással^[1] történik. Az ivaros szaporodás belső megtermékenyítéssel vagy a vízbe bocsátott női és hím ivarsejtekkel, melyek találkozásából szabadon úszó lárva jön létre.

Szimbiózisok

A bohóchalak a tengeri rózsák csalánsejtjei között találnak védelmet üldözőik elől. Eleinte nem tudták megmagyarázni, hogy miért nem pusztulnak el a halak a csípésektől. A biokémiai és etológiai vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a halak testét fehérje alapanyagú nyálkaréteg borítja. Ez a nyálkaréteg egyrészt védi őket, másrészt a közegellenállást is csökkenti. A virágállatok csalánsejtjei a nyálkaréteggel érintkezve nem lépnek működésbe, mert saját tapogatóikat is ilyen réteg borítja, hogy ne támadjanak önmagukra.^[2]

Akváriumi körülmények közt bebizonyították, hogy az anemonák a bohóchalak együttműködése nélkül nem nyílnak ki, és a rózsa elpusztul. A halak sem maradnak életben virágállat nélkül.^[3]

Más tengeri rózsák remeterákokkal élnek együtt — ilyenkor a rózsa megkapja a rák zsákmányának maradékait, és közben csalánsejtjeivel védi a rákot (Urania).

Rendszerezésük

A rendbe az alábbi 4 alrend tartozik:

• Endocoelantheae Carlgren, 1925
• Nynantheae Carlgren, 1899
• Protantheae Carlgren, 1891
• Ptychodacteae Stephenson, 1922

• incertae sedis (az alábbi családok és nemek nincsenek alrendekbe, illetve családokba foglalva):
  • Actinodendridae Haddon, 1898
  • Actinoscyphiidae Stephenson, 1920
  • Antheidae Gosse, 1860
  • Antheomorphidae Hertwig, 1882
  • Capneidae Gosse, 1860
  • Iosactiidae Riemann-Zürneck, 1997
  • Oractiidae Riemann-Zürneck, 2000
  • Sarcophinanthidae Andres, 1883
  • Actinodactylus
  • Anactis
  • Chermadion Pax, 1924
  • Chrysoela
  • Corticifera
  • Cystiactis
  • Echinactis
  • Eumenides Lesson, 1830
  • Halcampomorphe Carlgren, 1893
  • Helaria Stechow, 1921
  • Heliactis
  • Kalliphobe Busch, 1851
  • Leiotealia
  • Lepactis Andres, 1883
  • Myriactis
  • Nemactis
  • Paractinia Andres, 1883
  • Paractis Milne Edwards & Haime, 1851
  • Peronanthus
  • Petalactis
  • Physactis Verrill, 1869
  • Psammanthus
  • Ragactis
  • Spyractis
  • Stauractis
  • Taractostephanus Brandt, 1835
  • Tetractis
  • Thelactis
  • Tilesia
  • Viatrix

Képek

• 
  Tengerirózsa medúzát fogyaszt
• 
  Tengerirózsák egy koralltelepen
• 
  Tengerirózsák a bristoli állatkert akváriumában
• 
  Heteractis aurora
• 
  Actinia fragacea
• 
  Heteractis crispa és fahéjszínű bohóchalak (Amphiprion melanopus) együttélése

Jegyzetek

Források

• Actiniaria WoRMS
• Hayward, P.J.; Ryland, J.S. (Ed.). (1990). The marine fauna of the British Isles and North-West Europe: 1. Introduction and protozoans to arthropods. Clarendon Press: Oxford, UK. ISBN 0-19-857356-1. 627 pp.
• van der Land, J.; den Hartog, J.H. (2001). Actiniaria, in: Costello, M.J. et al. (Ed.) (2001). European register of marine species: a check-list of the marine species in Europe and a bibliography of guides to their identification. Collection Patrimoines Naturels, 50: pp. 106–109
• Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6 
• Anemone Armies Battle to a Standoff
• Anemone Wars: Clone armies deploy scouts, attack tidally – unsuspected military tactics Archiválva 2008. március 30-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Sea anemones look like sea flowers but they are animals of the Phylum Cnidaria
• Urania Állatvilág I. Alsóbbrendű állatok. Második, változatlan kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 96–98. old.

További információk

• Order Actiniaria Archiválva 2008. július 4-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Actiniaria.com
• Photos of various species of Sea Anemones from the Indopacific