Várkonyok

A várkony, mai szóhasználattal avarhun kifejezés a közép-ázsiai szkíták – összefoglaló néven szakák – csoportjába tartozó avarok egyik megnevezése. A félig-meddig elferdített avar, illetve a kony (a mai köznyelvben hun) szóból alkotott összetétel. A szóban forgó név az avarok szövetséges viszonyára utal. Az avarok az 5. század közepéig a szkíták, azután pedig a hunok (khounnoi: χουννοι, ounnoi: ουννοι; chionitae; stb.) társulásához tartoztak.

A várkony név első ízben a 6. században bukkant fel, Menandrosz művében, Ouarkhonitai (Ουαρχονιται), vagyis – mai szóhasználat szerint – avarhunok alakban. Theophülaktosz Szimokattész munkájában ugyanez Ouar kai Kheounni (Ουαρ και Χεουννι), illetve Ouar kai Khounni (Ουαρ και Χουννι), azaz avar és hun.[1]

Avarok a 3–9. században

Az avarok a parthusok birodalmának bukása (224.) után a perzsák hűbéresei lettek. A 4. század közepe táján Baktria területén, a kusánok korábbi birtokain tűntek fel. Harcban állottak a perzsákkal, míg végül, a 367–368. évben, legyőzték II. Sápúr ellenük küldött seregét, és 370–380. között országot alapítottak. Birtokaikhoz tartozott Baktria, valamint Szogdia egy része. Fennhatóságukat valamivel később (390–396.) kiterjesztették az Indiai-félsziget északnyugati tartományaira is, pl. Gandhára, Kasmír, Oddijána (Pesavar környéke). Mindeközben szakadatlanul harcoltak a perzsákkal, és a Szogdiában uralkodó hunokkal.[2]

A hunokat elűzték szogdiai birtokaikról, indiai uradalmaikat azonban a 420. évtől a Kabulisztánt megszálló vörös hunok (alkhono: αλχονο, kermikhion: κερμιχιον) terjeszkedése fenyegette, a 456. évtől pedig a heftalitákkal kellett szembenézniük. Ez idő tájt az avarok neve kínai forrásokban nagy jüecsi (ta jüecse: 大月氏), nyugati történetíróknál kusán (euseni), illetve – Kidara, országalapító királyuk neve után – kidarita hun (kidaritai ounnoi: κιδαριται ουννοι, ounnoi oi kidaritai: ουννοι οι κιδαριται).[2] (Lásd még: Kidarita királyság.)

Amikor a heftalitáknak vagy fehér hunoknak nevezett törökök szövetsége a 457. évben megszállta Baktriát, az avarok elűzték a szabarokat Khoraszán területéről, s ezek a Keleti-Kaukázus vidékére költöztek. Az avarok vélhetően ez idő tájt csatlakoztak a hunok szövetségéhez.

A heftaliták és a perzsák (I. Péroz) szövetsége a 467. évben legyőzte az avarokat, és elfoglalta fő fészküket, Balkh városát. A 477. évben a heftaliták Indiába is betörtek, s felszámolták az utolsó avar birtokot (Oddijána) is. Avarjaink ezután, mintegy száz évig, a heftaliták kötelékében éltek. Forrásaink szerint Szogdia területét uralták.[2]

Az 554. évben a türkök megszállták Közép-Ázsia egy részét, többek között Szogdiát is, és az avarok egy része – a hűbéres sorsot elkerülendő – a kelet-európai pusztára, a Kaukázus vidékére költözött. Nevüket az 555. esztendőben említi Pszeudo-Zakharias.[1]

Avarjaink Szarosziosz (Σαροσιος), a kaukázusi alánok királyának közvetítésével felvették a kapcsolatot Bizánccal. A Kandikh (Κανδιχ) által vezetett avar küldöttség az 558. évben tett látogatást I. Iusztinianosz császár udvarában. Az avarok, Bizánc szövetségeseként, 559–560. között, legyőzték, hűbéres szövetségeseikké tették a kelet-európai pusztán tanyázó onogurokat (szabarok, utrigurok, kutrigurok), valamint a szláv antokat.[3][1]

Az 567. esztendőben avarjaink letelepedtek a Tiszántúlon, illetve az Erdélyi-medencében. Egy évvel később, a langobardok kivonulása nyomán, a Dunántúl területét is birtokba vették.[4]

Az avarok hatalmát a hétszázas évek végén belső viszály törte meg, s a Kárpát-medencében nem sokkal ezután (881–895.) a kazároktól elpártolt szabarok és kavarok szövetsége – magukat madzsaroknak, magyaroknak nevezték – alapított államot.[5] Avarjaink, a Kárpát-medence korábbi urai, nevüket székelyre, székhelyire változtatták.[6][7][8][9] Régi megszólításukat csupán bizonyos település- és személyneveink, pl. Avar, Várkony őrizték meg.

A korai magyar történeti lexikon kijelentései

Az említett kiadvány szerint az uarchoniták, uarhunok, varhoniták, várkonyok, várkunok az ismeretlen eredetű avarok és az indoiráni hsziungnuk, hunok által alkotott törzsszövetséget képviselték. Nevük az avar (ouar) és a hun (khounni) népnevek összeolvadásából keletkezett. A Heftalita Birodalom felbomlása után az avarok és a hunok szoros szövetségben együtt maradtak, s a társulásban az avarok vitték a vezető szerepet.[10]

A Korai magyar történeti lexikon szerkesztői az avarokat ismeretlen eredetűnek mondják, jóllehet az ókor történetírói – a népvándorlások kora előtt, vagyis az i. e. 5–i. sz. 5. században – következetesen szkítáknak, szakáknak, illetve daháknak nevezik őket. A bizánciak pedig – a népvándorlások korában – az avar követek kijelentése nyomán címezik őket szkítának. Menandrosz szerint: „...a rómaiak veresége után az avarok hadvezére üzenetet küldött Tiberioshoz. A kiküldött üzenetvivő így szólt: Hogyan merészeltetek harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve az avarok, tehát éppen szkíták ellen háborút indítani? Vagy nincsenek irataitok és feljegyzéseitek, amelyek olvasása megismertethet benneteket azzal a ténnyel, hogy a szkíta törzsek leküzdhetetlenek és megverhetetlenek?”[11] Lényegében ugyanígy nyilatkozik Theophülaktosz Szimokattész is: „az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb (legkeményebb) a szkíta népek sorában.”[1]

Ami pedig az avarok hun mivoltát illeti, önmaguk is megerősítették, hogy a hun szövetség részesei voltak. Erről a frankok hírmondói, többek között, ekképpen nyilatkoznak: „A frankoktól és saját maguktól is gyakran hunnak nevezett avarok.”[12]

A hun szövetségre – kínai forrásokban hsziungnu, nyugatiakban chionitae, khounnoi, ounnoi stb. – a lexikon szerkesztői mint hun népre hivatkoznak, a nevezett szövetség népeinek iráni származásáról és nyelvéről vallott álláspontjuk pedig fölöttébb ingatag alapon nyugszik. A szerkesztők e helyen érdemekben megőszült iranistánk, Harmatta János munkájára hivatkoznak. A Bóna István által írott, A hunok és nagykirályaik című kötet[13] fényképeinek egyikén-másikán Harmatta hun feliratokat vélt felfedezni – jóllehet, amint erről bárki meggyőződhet, ilyeneknek ott nyoma sincs –, és iráni nyelven, úgymond, el is olvasta őket.[14].

A Várkony név

A honfoglalás idején, és a korai középkorban a magyarok körében – többek között – a várkony elnevezés is használatban lehetett az avarok megnevezésére. A szóban forgó címre vezethető vissza a régi magyar Várkony keresztnév, a Várkony végződésű helynevek és a Várkonyi családnév.

Hivatkozások

  1. ↑ a b c d Szádeczky-Kardoss 1978
  2. ↑ a b c Xiang 2012
  3. ↑ Pohl 1988
  4. ↑ Szádeczky-Kardoss 1979a
  5. ↑ Róna-Tas 1997
  6. ↑ Thúry 1898a
  7. ↑ Thúry 1898b
  8. ↑ Thúry 1898c
  9. ↑ Thúry 1898d
  10. ↑ Kristó et al. 1994: 714.
  11. ↑ Szádeczky-Kardoss 1979b
  12. ↑ Bóna 1973
  13. ↑ Bóna 1993
  14. ↑ Harmatta 1997

Források

  • Bóna István (1973): Nagy Károly nyomdokain. Évezredek hétköznapjai. Budapest.
  • ↑ Bóna-Hunok: Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Budapest: Corvina. 1993. ISBN 963 13 3382 5  
  • Enoki, K. (1959): On the Nationality of the Ephthalites. Memoirs of the Research Department of the Toyo Bunko (The Oriental Library) 18: 1–58.
  • Golden, P. B. (1992): An Introduction to the History of the Turkic Peoples. Ethnogenesis and State-Formation in Medieval and Early Modern Eurasia and the Middle East. Wiesbaden.
  • Grousset, R. (1970). The Empire of the Steppes. Attila, Gengis-Khan, Tamerlan. Paris.
  • Gyárfás István (1870): A jász-kunok története. Első kötet: Az ősidőktől kezdve a magyaroknak Ázsiából kiindulásaig. ……884-ig Kr. u. Kecskemét.
  • Harmatta János (1997): A türk rovásírás legkorábbi emlékei. (A hun rovásírás.) Antik tanulmányok 41: 159–174.
  • Kristó Gyula, Engel Pál és Makk Ferenc (szerk.) (1994): Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Budapest.
  • Kurbanov, A. (2010): The Hephthalites: Archaeological and Historical Analysis. PhD thesis submitted to the Department of History and Cultural Studies of the Free University, Berlin.
  • Maenchen-Helfen, J. O. in Knight, M. (1973): The World of the Huns. Studies in Their History and Culture. Berkeley, Los Angeles, London.
  • Németh Gyula (szerk.) (1940): Attila és hunjai. Budapest.
  • Pohl, W. (1988): Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567–822 n. Chr. München.
  • Róna-Tas András (1997): A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest.
  • Szádeczky–Kardoss Samu (1978): Az avar történelem forrásai. I. Közép-Ázsiától az Al-Dunáig. Archaeologiai Értesítő 105 (1): 78–90.
  • Szádeczky–Kardoss Samu (1979a): Az avar történelem forrásai. II. Az avar honfoglalás előzményei, lefolyása és feltételezhető elismerése Bizánc részéről. Archaeologiai Értesítő 106 (1): 94–111.
  • Szádeczky–Kardoss Samu (1979b): Az avar történelem forrásai. III. Az avar bizánci kapcsolatok alakulása a honfoglalás lezáródásától Sirmium elfoglalásáig. Archaeologiai Értesítő 106 (1): 231–243.
  • Szádeczky-Kardoss Samu (1990): 8. The Avars. Pp. 206–228. In Sinor, D. (ed.): The Cambridge History of Early Inner Asia. Cambridge.
  • Szádeczky–Kardoss Samu és Olajos Teréz (1980a): Az avar történelem forrásai. IV. A balkáni és alpesi nagy avar–szláv előretörés első évtizede (582–592). 1. rész: Az 582–586/7 évek eseményei. Archaeologiai Értesítő 107 (1): 86–97.
  • Szádeczky–Kardoss Samu és Olajos Teréz (1980b): Az avar történelem forrásai. IV. A balkáni és alpesi nagy avar–szláv előretörés első évtizede (582–592). 2. rész: Az 587/588–592/593 évek eseményei. Archaeologiai Értesítő 107 (1): 201–213.
  • Szász Béla (1943): A hunok története. Attila nagykirály. Bartha Miklós Társaság magyar történeti szakosztályának kiadványai V. Budapest.
  • Thúry József (1898a): A székelyek eredete. Erdélyi Múzeum 26 (2): 65–87.
  • Thúry József (1898b): A székelyek eredete. (II. közelmény.) Erdélyi Múzeum 26 (3): 138–163.
  • Thúry József (1898c): A székelyek eredete. (III. közelmény.) Erdélyi Múzeum 26 (4): 195–216.
  • Thúry József (1898d): A székelyek eredete. (Befejező. közelmény.) Erdélyi Múzeum 26 (5): 241–247.
  • http://www.balassikiado.hu/BB/netre/netre_vasary/vasary.htm Archiválva 2016. március 25-i dátummal a Wayback Machine-ben
  • Xiang, W. (2012): A Study on the Kidarites. Reexamination of Documentary Sources. Archivum Eurasiae Medii Aevi 19: 243–301.

Kapcsolódó szócikkek

  • Középkor Középkorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap