Magyar népi építészet

Ez a szócikk az autentikus népi építészettel foglalkozik. A 20. század első felének magyar népi motívumokat követő műépítészeti stílusával a Népies stílusú építészet Magyarországon szócikke foglalkozik.

A magyar népi építészet az egykori magyarországi falusi és mezővárosi népesség, főleg a parasztság építészete, amely a magyar népművészet része.

Története

Magyarországon a honfoglalást követő századokban a ház padlója 60–80 cm-re volt a talajfelszín alatt; a gyakran csak 3x4 méteres alapterületet kiásták, e fölé került a két irányban lejtő ún. ágasfás-szelemenes tető, a bejárat közelében levő sarokba pedig a tüzelő vagy kemence. Ez volt az ún. Árpád-kori süllyesztett vagy veremház.^[1] Az egyosztatú veremházak a 13. századig általánosak voltak Magyarország agyag, lösz vagy homok borította területein, legjellemzőbben az Alföldön. Máshol a felszíni építésű faházak, boronaházak is a népi építészet szerves részét képezték.^[2] A parasztházakban az emberek többnyire a földön, illetve a földre terített szalmán, szalmazsákon vagy gyékényszőnyegen aludtak.^[3] Mivel a parasztoknál a házban általában kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma, így gyakori volt, hogy egyes családtagok az istállóban aludtak.

A középkor végi Magyarországon az építkezés fő anyaga a fa volt városon és falun egyaránt, emiatt gyakoriak voltak a tűzvészek, különösen a zsúfoltabb városokban.^[4] Budán és a többi városban azonban fokozatosan terjedtek a kőből épült házak is. Üveg még csak a leggazdagabbaknál jutott az ablakra, általában fatáblát, illetve nappal szárított marhabendőt használtak. A fűtés továbbra is nagy gond volt, a kőházakban a gazdagok sem tudták kifűteni az egész lakást, ezért télen általában kis helyre, a tűzhely közelébe húzódtak vissza.^[5]

Lásd még: Mindennapi élet Mátyás király korában

Idővel az egyhelyiséges ház a konyhával bővült (kétosztatú ház), majd a szoba ellenkező oldalán a kamrával is (háromosztatú ház). A tüzelőberendezés a sárból rakott kemence volt, amely fűtésre és sütésre egyaránt alkalmas volt. A füstjét azonban a lakóhelyiségben árasztotta szét; így a lakhely csak azután vált kellemessé, miután a tűz kialudt, a füst kiszellőzött és a kemence pedig tartotta még melegét.^[6] Később kéményt is építettek.

Magyarországon a több helyiséges házak a 14-16. századok között kezdtek elterjedni.^[7] A főzés-sütés kiszorult a lakóhelyiségből a konyhába, és a kemence most már csak a konyhát füstölte. Az otthon kényelmét már néhány bútor is szolgálta. A falak mentén a lóca húzódott, mely rendszerint földbe vert cölöpökre fektetett palló. Éjjel a lócán alszanak, de a földre is vetnek ágyat, többnyire szalmát.^[6]

Magyarországon a 15-16. század folyamán a kemence nyílásához egy, a lakáshelyiség tetőjét áttörő kürtőt építettek, amelyen át a füst a padlástérbe távozott, majd onnan a szalma- vagy zsindelytető hasadékain át a szabadba illant el.^[6]

A 17. századtól a szabadkémény kezdett általánossá válni. A 17-18. század folyamán a házakhoz a cserépkályha kezdetleges formáival fűtött szobákat kezdtek építeni, ezzel a korábbi szobákból konyha lett. A ház már többnyire háromosztatúː konyha-szoba-kamra.^[8] Éjjelre a kamra is alvóhely volt, ajtaja pedig egyes helyeken az udvarra nyílt, toldaléképület voltát jelezve.^[6]

A 18. században a rakott sárfal szerepe háttérbe szorult, szerepét a vert fal és a vályogépítkezés vette át.^[9] A házhoz lassan gazdasági épületek sora kapcsolódottː

A kézi gabonacséplés korából származnak a hazánk nyugati felén pajtának, keleti felén csűrnek nevezett épületek. A rideg állattartás építményei voltak a szárnyékok, aklok, karámok, és a téli használatú tüzelős ólak. Az állattartás épületei az istállók (ló, tehén), hodályok (birka), ólak (sertés, baromfi), galambházak és méhesek.

A pásztorokat szolgálták a mezőn a kunyhók, a cserények, a vasalók.

A 18. századtól kimutatható az oldaltornác, esetleg az oromtornác is, és jellegzetes elemévé vált a magyar falu képének. Kezdetben faoszloppal készültek a tornácok és az oszlopokat gondosan megformálták, faragással díszítették. Később vályogból vagy kőből építették az oszlopokat.^[10]

19-20. század fordulóján a magyar parasztházak nagy része még földből épült, vályog- vagy vertfalú volt.^[11]

Tájegységek

A népi építészet 18. századtól kialakult öt nagy tájegysége ^[12]:

• Nyugat-Dunántúl
• Kisalföld
• Alföld
• Észak-Magyarország
• Erdély

Nyugat-Dunántúl

A szomszédos osztrák területekhez hasonlóan itt is a faépítkezés a meghatározó. A lakóházak falait többnyire boronákból építették, az épületek tetőzetét pedig ollólábakra fektetett szelemenek hordták. Gyakoriak a csonkakontyos, kontyos tetőformák, amelyeket zsúppal fedtek be. A lakóház alaprajza egyenes, illetve gyakran L vagy U alakú. ^[13]

Lásd még: A Vendvidék népi építészete

Kisalföld

Vidéken erős polgári hatás érte a paraszti társadalmat, amely az építkezés városias jellegében is visszatükröződött. A földfalak mellett gyakori volt az égetett és szárított tégla alkalmazása. A lakóházak általános alaprajza: szoba-konyha-szoba-kamra, amelyhez gazdasági épületek sora kapcsolódhat. Az udvarok végét pajták zárták le.^[13]

Alföld

Elterjedési területéhez tartozik az Alföld, a Dunántúl keleti fele, Észak-Magyarország síkvidékekkel szomszédos övezete és a Kisalföld keleti nyúlványa.^[13] Az építkezést a gazdag változatosságban alkalmazott földfalak jellemzik. A tetők rendszerint nyereg alakúak, szelemenes tetőszerkezetüket rövid vagy hosszú ágasok támasztják alá. A fedéshez leginkább nádat, némely területeken zsúpot, a mezővárosokban pedig többnyire cserepet használtak. A lakóház szoba-konyha-kamra alaprajzi elrendezésű, amelyhez hozzácsatlakozva vagy külön csatlakoznak a gazdasági épületek.^[13]

Lásd még: A Sárköz népi építészete

Észak-Magyarország

A történelmi Magyarország északi és északkeleti területein épült lakóházak egy nagyobb kiterjedésű ÉK-európai típus nyúlványa, amelyet a 18. századtól fokozatosan visszaszorított az alföldi háztípus terjeszkedése. A területet a boronaépítkezés, illetve annak maradványai, egyes vidékeken a kő-, illetve délebbre a földfalak építése jellemezte. A tetőszerkezet a magyar nyelvterület határáig általában ágasos-szelemenes, ettől északra szarufás szerkezetű. A formáját tekintve az alföldi sávban egyszerű nyereg, ettől északabbra kontyolt, felső csúcsán jellegzetes háromszög alakú füstnyílással. A tetőt kettős, hármas kévékbe kötött zsúppal fedték, amelyet gyakran lépcsősen raktak fel. A módosabb gazdák viszont fenyőből hasított fazsindellyel fedték be a házaikat. ^[13]

Erdély

Az erdélyi háztípus a történeti Erdély és a vele szomszédos Partium területén terjedt el. A hegyvidékeken és a kelet-erdélyi területeken a boronafalas építkezés volt az uralkodó.^[13] A tetőzetben a szarufás tetőszerkezet az uralkodó típus. Ennek alapformája a két szarufából és egy vízszintes gerendából ácsolt háromszög, amelyet felül egy rövid vízszintes gerenda, a kakasülő erősít meg. Az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet nagyon ritka.^[14] A házak alaprajza változatos képet mutat.

Lásd még: Kalotaszeg népi építészete

Lásd még: Székelyföld építészete

Szerkezetei

A falak építőanyaga

• Kőház – A kőfalú házak különböző formái kőben gazdag vidékeken, főleg hegyvidékeken terjedtek el. Mivel anyagát nehéz szállítani, csak ott használták, ahol a közelben könnyen megmunkálható követ találtak.
• Téglaház – A helyszínen égetett tégla használata már az ókori civilizációkban ismert, a magyar népi építészetben viszonylag későn jelent meg, általánosságban csak a 20. században terjedt el.
• Veremház – A földfelszín alá süllyesztett épület, melynek falazata egyáltalán nem volt vagy csak nagyon alacsony. Az Árpád-kor alföldi népi építészetének jellegzetessége volt.

Földből

• • Rakott sárfalú ház – Az agyagos földet pelyvával, szalmatörekkel, vagy más növényi darabokkal és vízzel összekeverték és állatokkal megtapostatták. Majd ebből a sáros földből húzták fel a falat. Időnként az ablakokat utólag vágták ki a már kiszáradt, elkészült falból.^[15] Mivel a friss sár még nem eléggé szilárd, lefelé vastagodik. Erről is ismerhető fel.^[14]
  • Vert falú ház – Agyagos földet (egyes helyeken növényi anyagokkal keverve) nedvesen két vízszintes palló (deszka) közé raktak, majd keményre döngölték. Míg víz nem éri, a legszilárdabb földből készült fal.^[14]
  • Vályogház – Anyaga: agyagos talaj, gabonatörek, pelyva, esetleg állati ürülék.^[1] A magyar népi építészetben széleskörű elterjedése csak a 19. századtól datálható.^[16]
  • Gyeptéglafalú ház (hantház) – A gyeptéglákat a füves felükkel lefelé fordítva, téglakötésben, vagy srégan az oldalukra fordítva, kötőanyag nélkül rakták egymásra. Inkább ott épültek ahol ahol más építőanyagok nem álltak rendelkezésre; bár a szegénység miatt is.

Fából és növényi anyagból

Építőanyagai: nád, sövény vagy rőzse, fagerenda, deszka

• • Boronafalú ház – A magasabb hegyvidékek fenyőerdős vidékeinek jellegzetes építészete.^[14] A Kárpát-medencében – főleg Erdélyben és a Felvidéken – a 20. századig volt általános. A fal hosszában gerendákat, (bárdolt vagy bárdolatlan) fatörzseket fektettek egymásra, a sarkoknál lapolással vagy csapolással összeépítve. A réseket agyag vagy moha tömítette, belső falfelület többnyire vakolt volt.^[17]
  • Zsilipelt deszkafalú ház – Az oszlopok oldalába függőleges hornyokat véstek, s ezekbe vízszintes helyzetű deszkákat vagy pallókat rögzített
  • Sövényfalú ház – A falazatot sövényből elkészítették vagy karókra font gallyakkal befonták, majd mindkét oldalon sárral betapasztották.^[14]
  • Nádfalú ház – Mivel nagyobb teherviselésre alkalmatlan, inkább csak a szárnyékok, karámok építményei készültek így. Általában kívül-belül vályogsárral tapasztották be.^[1]

Tető

Formájuk szerint

Oromzatos, kontyolt, csonkakontyos, füstlikas nyeregtetők.

Tartószerkezetük szerint

Tartószerkezetük szerint ágasfás-szelemenes, ahol az épület végein – esetleg közben is – földbe ásott nagy ágasfák tartják a tető gerincét képző szelement (vízszintes gerendát).

Az ollós-ágasos tetőszerkezetnél néhány A-formájú szerkezet tartja a csúcsán lévő ollóban a gerinc-szelement,a vízszintes merevítőfáknál pedig az oldal-szelement.

A szelemeneket felfalazott oromfalak esetén a falakra is támaszthatják. A szelemenekre támaszkodnak a szarufák, a szarufákra pedig a lécek. Utóbbiak tartják a héjazatot.

Anyaguk szerint

A tetők anyaguk szerint (héjalás): többnyire nád, káka, gyékény, szalma, fazsindely, viszonylag későn pedig a cserépfedés (→ kerámia).

Fogalmak

A népi építészetben gyakran használt fogalmak:

• Ágasfás-szelemenes tető: lásd a cikkben → tető
• Boronafal: lásd a cikkben → A falak építőanyaga
• Csonkakontyos tető: A nyeregtető végének a homlokzat felső harmadáig vagy közepéig előre lejtő tetősíkja.
• Füstöskonyha: A tüzelőberendezés füstje szabadon keringett a konyhában; innen kapta a helyiség a nevét
• Kontyos tető: A nyeregtetős ház egyik vagy mindkét végén ferde tetősík zárja le az épületet
• Nyeregtető: Két azonos, esetleg eltérő hajlású, összemetsződő tetősík.
• Szabadkémény: A tűzhely felett a konyha fölé épített, közvetlen a szabadba vezetett füstelvezető
• Szelemen: A tető gerincén végighúzódó, a tető tömegét tartó, alátámasztott gerenda.
• Talpasház: A ház alapját a földre fektetett nagyméretű gerendák jelentik. Talpgerendának többnyire nagy méretű, vastag törzsű fákat alkalmaztak.
• Tornác: A lakóház homlokzata előtt húzódó, oszlopokkal vagy boltívekkel alátámasztott, fedett folyosó, amely munkavégzésre és tárolásra egyaránt alkalmas volt
• Vertfal: lásd a cikkben → A falak építőanyaga
• Zsúptető: Csomókba kötött rozsszalma tetőfedés (héjazat)

Kapcsolódó cikkek

• Magyarország építészete
• Vernakuláris építészet
• Ház

Jegyzetek

Bővebb információ

• Magyar Néprajzi Lexikon: Magyar népi építkezés
• Népi építkezés
• A magyar ház fejlődése (Lyka Károly: Művészet, 1902)
• Makóː Település, építkezés, berendezés