DDT

DDT
A DDT szerkezete
IUPAC-név	1,1,1-triklór-2,2-di(4-klórfenil)etán
Kémiai azonosítók
CAS-szám	50-29-3
PubChem	3036
ChemSpider	2928
ATC kód	P03AB01, QP53AB01
SMILES Clc1ccc(cc1)C(c2ccc(Cl)cc2)C(Cl)(Cl)Cl
InChI 1/C14H9Cl5/c15-11-5-1-9(2-6-11)13(14(17,18)19)10-3-7-12(16)8-4-10/h1-8,13H
Kémiai és fizikai tulajdonságok
Kémiai képlet	C14H9Cl5
Moláris tömeg	354,49 g/mol
Sűrűség	0,99 g/cm³[1]
Olvadáspont	109 °C[1]
Forráspont	bomlik[1]
Veszélyek
EU osztályozás	Mérgező (T) Veszélyes a környezetre (N)[2]
Főbb veszélyek	mérgező, élő szervezetekben felhalmozódhat
R mondatok	R25, R40, R48/25, R50/53[2]
S mondatok	(S1/2), S22, S36/37, S45, S60, S61[2]
LD50	113 mg/kg (patkány)
Ha másként nem jelöljük, az adatok az anyag standardállapotára (100 kPa) és 25 °C-os hőmérsékletre vonatkoznak.

A DDT a diklór-difenil-triklóretán rövidítése, nagy hatású rovarméreg. Mivel az élő szervezetben felhalmozódhat, károsítja az élővilágot és egyben az emberi környezetet, egészséget. A világon elsőként Magyarországon tiltották be a forgalmazását és felhasználását 1967-ben^[3], a fenti okokra hivatkozva. A globális betiltási hullám egyik elindítója a környezetvédelem történetének egyik legfontosabb műve Rachel Carson Néma tavasz (Silent spring) című könyve volt. Ebből köztudomásúvá vált, hogy a szer az emberre és a széles élővilágra a zsírszövetekben felhalmozódva igen káros késői rákkeltő, spermiumgátló hatást gyakorol.

Felfedezése, diadalútja, betiltása

Elsőként – 1874-ben – Othmar Zeidler hozta létre a diklór-difenil-triklóretán (rövidítve DDT) nevű vegyületet. Rovarölő tulajdonságát, a melegvérű állatokra és az emberre való látszólagos veszélytelenségét, évtizedes tartós hatását 1934-ben Paul Hermann Müller fedezte fel, s 1948-ban orvosi Nobel-díjat kapott érte.

A DDT-t már a második világháborúban rovarirtó szerként – Gesarol, Guesarol, Neocid, Supracide Combi és Ultracid Combi néven – a németek a tífuszt, pestist, maláriát és sárgalázt terjesztő tetvek, bolhák és szúnyogok ellen használták. A szövetségesek 1944-ben a Nápolyban uralkodó áldatlan állapotok miatt a tifuszjárvány ellen sikerrel alkalmazták. A bevonuló katonák testi „porzására”, sőt fehérneműjük impregnálására is széles körben használták. Az 1950-es évek előtti állapotokról azonban csak szórványos adataink vannak. Az ötvenes évek elején a DDT-t porozó és permetezőszerként, főként a burgonyatermést veszélyeztető kolorádóbogár ellen, 5-10%-os töménységben alkalmazták. Az 5%-os DDT porozó felhasználás 1953-ban a legmagasabb (5640 t/év), és népszerűségét egészen 1961-ig megőrizte. A 10%-os DDT porozóból 1951 és 1967 között fogyott a legtöbb, maximuma 1960 és 1965 közé esik (átlag 3700 t/év). A 10%-os DDT permetező szerből 1952-ben 436,9 t és 1961-ben 541,8 t fogyott. Igen népszerű volt 1961-1962 táján a DDT olajos emulzió (999,5 és 677 t). 1954-től a töményebb DDT szerek (20-70%) és a DDT tiszta hatóanyag használata is általánossá vált. Az utóbbi alkalmazása egészen 1965-ig töretlenül emelkedett (1850 t/év), majd a forgalomból való kivonás előszeleként mérséklődött. A DDT leggyakoribb formált termékei Matador, Nikerol, Holló, Permit néven kerülnek forgalomba. A készítmények többségét 1966-ban visszavonták, de néhány termék nagyüzemi használatát engedélyezték 1967 végéig. A 10%-os Matador maradék készleteit raktárfertőtlenítésre is használták. Legkésőbben a Holló 10E-t tiltották be 1970-ben, de a készletek kifogyásáig ennek is engedélyezték a nagyüzemi felhasználását. A DDT kivonása ösztönzően hatott a DDT-Lindán kombinált készítmények alkalmazására, ám 1970-re ezeket is kivonták a forgalomból.

Reneszánsza

A fejlett országokban történt betiltása óta napjainkban is kiterjedten használják olcsósága és hatásossága miatt a harmadik világban. Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában a maláriavektor moszkítók irtására, a banán-, kakaó- és kávéültetvények védelmére alkalmazzák. Legnagyobb gyártói India, Kína és Észak-Korea.^[4]

Jegyzetek

További információk

• Egy Nobel-díjas: DDT
• Ismeretterjesztés – Kémiai biztonság