Kínai költészet

A szócikk keleti írásjegyeket tartalmaz. Többnyelvű támogatás nélkül a kelet-ázsiai írásjegyek helyén négyszög, kérdőjel vagy más értelmetlen jel áll.

Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.

A kínai költészet (pinjin hangsúlyjelekkel: Zhōngguó shīgē; magyar népszerű átírás: Csung-kuo si-ko; hagyományos kínai: 中國詩歌; egyszerűsített kínai: 中国诗歌) gyökerei az i. e. 10. századra nyúlnak vissza, ahonnan az első kínai versgyűjtemény a Dalok könyve legrégebbi darabjai származnak. A Konfuciusznak tulajdonított válogatás 306 verse több évezreden át meghatározta a kínai költészetet. Ez azonban nem eredményezte a kínai líra mozdulatlanságát és fejlődésképtelenségét. Jól lehet, egészen a 20. század elejéig az úgy nevezett ven-jen (wenyan) (文言), vagyis a klasszikus kínai nyelv irodalmi, hivatalos változatán szólaltak meg a költeményeket, ám alkotóik számos, csak Kínára jellemző műfajt hoztak létre. A kínai nyelv sajátos tulajdonságait (monoszillabikusság, tonalitás) kihasználva különböző kötött szótagszámú, hangsúlyszerkezetű és rímképletű formák jöttek létre. A költészet mindig is előkelő, megbecsült szerepet töltött be a kínai kultúrában. A versek ismerete, sőt maga a költészet, a versfaragás része volt a hivatalnokvizsgáknak is. Ezt elősegítendő, időről-időre úgy nevezett rímszótárakat is összeállítottak.

A kínai líra aranykora a Tang-kor (618–907) volt, amely időszakból mintegy 2 300 költő több, mint 50 ezer verse maradt fent. E korszak nagy költői, a nyugaton is ismert és népszerű Li Paj (Li Bai) (701–762), Tu Fu (Du Fu) (712–770) és Po Csü-ji (Bai Juyi) (772–846). A kínai költészet mélypontja, a mongol Jüan (Yuan)-dinasztia (1271–1368) idejére tehető, amikor azonban a drámairodalom indult fejlődésnek. Ekkortól kezdve azonban a költészet a következő dinasztiák idején sem tudott jelentős mértékben megújulni. Változást csak a 20. század eleje hozott, amikor megjelentek a kötött klasszikus nyelv helyett a beszélt nyelvhez közelítő paj-hu (baihua) (白話/白话) nyelvű költemények, és a nyugati költészet is nagy mértékben éreztette a hatását. A 20. század során számos mozgalom, és költői csoportosulás kísérleteinek eredményeképpen a kínai líra egyre újabb formákkal, kifejezésmódokkal és tematikákkal bővült. Ma éppúgy jelen vannak az underground, avantgárd és posztmodern költészet képviselői, mint a klasszikus formákhoz ragaszkodó költők. A kínai költészetben pedig egyre nagyobb szerepet kapnak, egyre jelentősebb hatást gyakorolnak a Kínai Népköztársaság határain kívül alkotó kínai költők.

Ókori költészet

Dalok könyve

Bővebben: Dalok könyve

Az első nagy kínai líragyűjtemény a Dalok könyve, amely igen hamar a konfucianizmus egyik szent könyvévé vált.^{[m 1]} A hagyomány szerint maga Konfuciusz állította össze. A ma ismert formája az i. e. 2. századból származik, de a versek jó része bizonyíthatóan az i. e. 10–6. században keletkezhetett. A 305 versnek egy része népdal, másik része népi tárgyú műdal, dicsőítő ének, himnusz, óda, elégia stb. Valamennyit szertartások alkalmával adták elő, többnyire kórus énekelhette őket a táncok kíséreteként. A hagyományos felosztás szerint a Dalok könyve versei négy csoportba oszthatók:

1. A fejedelemségek dalai (Kuo feng (Guo feng) 國風/国风);
2. Kis ünnepi énekek (Hsziao ya (Xiao ya) 小雅);
3. Nagy ünnepi énekek (Ta ja (Da ya) 大雅);
4. Himnuszok (Szung (Song) 頌/颂).

A Dalok könyvének versei csaknem kizárólag négyszótagos sorokban íródtak, alighanem a táncmozdulatok szabályossága miatt. Ez a versforma a si (shi) (詩/诗).^[1]

Csu elégiái

Bővebben: Csu elégiái, Csü Jüan és Száműzetés (elégia)

A személyes hangvételű líra csak a Csou (Zhou)-kor végén jelenik meg. Első legnagyobb képviselője, és egyben a kínai költészet és az egész kínai irodalom legnagyobb költője Csü Jüan (Qu Yuan) (i. e. 340 – i. e. 278).^{[m 2][2]} Művei a Han-korban összeállított Csu (Chu) elégiái című gyűjteményben maradtak fenn. A Kilenc dal című ciklus tizenegy darabja^{[m 3]} egy-egy Csu (Chu) népköltészetből kölcsönzött sámánéneken alapszik, amelyekkel eredetileg isteneket, istennőket idéztek meg a varázslók.^[3] Csü Jüan (Qu Yuan) fő műve a Száműzetés című monumentális költemény.^{[m 4][4]} Egyéb művei közül meg kell még említeni az Égi kérdések című filozófiai költeményt, amelynek minden sora egy-egy válasz nélkül hagyott kérdés a világegyetem, a mitológia és a legendás történelmi korszakok köréből.^[5] Valószínűleg egyik tanítványa, Szung Jü (Song Yu) írta, bár Csü Jüan (Qu Yuan)nak tulajdonítják A lélek idézése (Csao hun (Zhao hun) 招魂) című költeményt, amely a varázsló énekek modorában egy mesés tájakon bolyongó lelket idéz vissza a földre.^{[m 5][6]} Csü Jüan (Qu Yuan) költészete zömében hétszótagos sorokból építkező, dalszerű versformából áll. Verselésével egy új, szabadabb ritmusú verselést teremtett, amely később a fu (賦) nevet kapta, s a kínai költészet egyik legfontosabb versformájává lett. Későbbi, még kötetlenebb formáját a kínai hagyomány már csak ritmikus prózának tekinti.^[7]

Han-kori költészet

Kezdeti hanyatlás

A korszak korai lírájának terén hanyatlás tapasztalható, amennyiben azt Csü Jüan (Qu Yuan) költészetéhez hasonlítják. Tőkei szerint: „iskolája és a belőle kisarjadó fu-költészet óhatatlanul elégikus leíró költészetté satnyul, amelyben Csü Jüan (Qu Yuan) súlyos tartalmakat hordozó dekorativitása öncélú költői játékká válik, fantasztikus képalkotása taoista misztikává, elégiájának harcossága pedig beletörődéssé, az eszményről lemondássá.”^[8] Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy a fu-költészet kiüresedett volna, hiszen a Han-kor első felének elégikus szabad verseit a színpompás leírások, érdekes gondolatok, választékos és rendkívül gazdag nyelvezet jellemzi. A korszak legkiválóbb lírikusa éppen Csü Jüan (Qu Yuan) tanítványa, Szung Jü (Song Yu) (i. e. 3. század) volt,^{[m 6]} de híres fukat írt még, a filozófusként is ismert Csia Ji (Jia Yi) (賈誼; i. e. 200–169) is.^{[m 7]} A fu legünnepeltebb korabeli mestere Sze-ma Hszian-zsu (Sima Xiangru) (司馬相如/司马相如; i. e. 179–117) volt.^{[m 8]} Ekkortól kezdve a fu hosszú évszázadokig leíró költemény maradt. A Han-kor második felének kiemelkedő költői: Csang Heng (Zhang Heng) (i. sz. 78–139) és Co Sze (Zuo Si) (左思; 250–305), akik neves városok dicséretét énekelték meg, részletező és választékos leírásokban.^[9] Kortársai és az utókor is nagyra becsülte az alig több mint húsz esztendősen elhunyt Vang Jen-sou (Wang Yanshou)t (kb. 118–138), akinek ma mindössze három fu-verse ismert.^[10]

A „Zenepalota”

Bővebben: Jüe-fu

A Han-korban a lírának új és kimeríthetetlen forrás nyílt a népköltészet térhódításával. A dinasztia nagy formátumú uralkodója, Vu (Wu) császár, aki maga is költő volt létrehozta a „Zenepalota” vagy „Zenei Hivatal” (Jüe-fu (Yuefu)) elnevezésű intézményt, amelynek feladata a népköltési termékek összegyűjtése, feljegyzése, valamint népies költemények írása volt. A császár ezen intézkedésével akarta megalkotni a saját korának Dalok könyvét. Az intézmény munkásságának jelentősége azonban jóval túlmutat ezen, hiszen a kínai líra egyik korszakalkotó művét a Jüe-fu (Yuefu) című versgyűjteményt hozta létre.^{[m 9]} A gyűjtemény egyes darabjai kötetlen balladák, ám még a Han-korban uralkodóvá válik a gyűjteményben található ötszótagos sorokból álló verselés. Ettől fogva a Jüe-fu (Yuefu) darabjainak modorában írt versek, a jüe-fu (yuefu)k leginkább ötszótagos sorokban íródtak, s ez a forma egészen a Tang-korig a kínai líra központi jelentőségű versformájává lett. A Tang-korban majd ezt a verselést nevezik „régi verselésnek” (ku-si (gushi) 古詩/古诗), amellyel az akkor megszülető „modern verselést” állítják szembe. Jól lehet az ötszótagos verselés első név szerint ismert költője Mej Seng (Mei Sheng) (枚乘; ? – i. e. 140) volt, a forma elterjedése csak a Han-kor végén történt meg.^[11]

A Han-kor végének költészete

A Han-kor vége, az úgy nevezett Csien-an (Jian'an) (建安) -korszak (196–219) a kínai líra nagy fellendülését hozta meg. Ekkora tehető, hogy Cao Cao (155–220) más hadvezérekkel és főhivatalnokokkal együtt a császári hatalom megvédéséért harcolt, de a népfelkelés leverői azután fegyvereikkel egymás ellen fordultak a hatalom megszerzéséért törekedve. A küzdelem végén Cao Cao az egykori Han-dinasztia területén rendezkedhetett be, és császári pompával 204-ben Je (Ye) (鄴) városban (a mai Honan (Henan) tartományban) alapította meg fővárosát, dinasztiájának és államának pedig a Vej (Wei) (魏) nevet adta. Ekkor szakad három részre az ország. A Vej (Wei)-dinasztia mellett északnyugaton Su (Shu) (蜀), délen pedig Vu (Wu) (武) államok rendezkedtek be. Cao Cao történelmi megítélése koronként változott, legalább olyan vitatott személyiség mint az i. e. 221-ben Kínát első ízben egyesítő Csin Si Huang-ti (Qin Shi Huangdi).^[12]

A „három Cao”

Cao Cao véres csatái szünetében maga is bánatos költeményeket írt csiszolt, elegáns modorban. Kora legkiválóbb művészeit gyűjtötte maga köré udvarába, bőkezű mecénásnak bizonyult.^[13]
Cao Pi (187–226), Cao Cao idősebbik fia a kormányzásban és a költészetben is egyaránt apja művének egyenes folytatója. Apja halálát követően 220-ban Vej Ven-ti (Wei Wendi) (魏文帝) néven foglalja el helyét a trónon, még azon az áron is, hogy öccsével összetűzésbe kerül, száműzteti őt barátaival együtt, akik közül néhányat ki is végeztet. Verseiben a társadalmi egyenlőtlenségeket panaszolja fel igazi, érett művész hangján, de méltán híresek szerelmi ihletettségű, az elválás, az egymástól elszakított szerelmesek, hitvestársak fájdalmát megéneklő dalai is.^[14]
Cao Cse (Cao Zhi) (192–232) Cao Cao kisebbik fia, Cao Pi testvéröccse. A család e három férfi tagjának költői talentumára hivatkozva az utókor őket gyakorta a „Három Cao” (Szan Cao (San Cao) 三曹) néven emlegeti, bár hármójuk közül a legnagyobb tehetséggel vitathatatlanul Cao Cse (Cao Zhi) rendelkezett.^{[m 10]} Cao Cse (Cao Zhi) igazán kiemelkedő művésszé érett, a kínai költészet időrendben második legnagyobb alakja, az utókor Csü Jüan (Qu Yuan) életművének nagy örökösének tartja.^[15]

„Csien-an-kor hét mestere”

Ebben a rövid időszakban olyan költői iskola születik, amely amellett, hogy a kor népköltészetéből táplálkozik, magában hordozza és megújítja az előző korok költői hagyományát is. Így a korábbi évszázadok lírájától merőben más, új tartalmat hordozó költészet születik meg, amely az egész középkori kínai líra alapjává válik. A korszak legnagyobb költőit a „Csien-an (Jian’an-kor) hét mestere” (Csien-an csi ce (Jian’an qi zi) 建安七子) néven szokás emlegetni. Az általuk képviselt iskola emelte a magas költészet rangjára a jüe-fu (yuefu) típusú népköltészetet. Az egykori népdalok fájdalmas hangja érzékletesen és megrendítően képes megeleveníteni a korszak reményvesztettségbe süllyedt költőinek érzéseit.^[16]

• Csen Lin (Chen Lin) (陳琳/陈琳; 160?–217) császárpárti hivatalából előbb Cao Cao ellenfele majd szövetségese lett. Költőbarátai körében is nagy elismerést vívott ki verseivel. A népdal-jellegű költészet egyik legnagyobb mestere.^[17]
• Hszü Kan (Xu Gan) (171–217) filozófusként, íróként és költőként egyaránt ismertséget szerzett nevének. Keményen ostorozta az állami ellenőrzést megkerülő kiskirályokat, maga azonban betegségére hivatkozva sohasem vállalt hivatalt. Szintén jól ismerte a népdal társadalmi töltését, és bravúrosan használta a jüe-fu (yuefu) versformát. Konfuciánus filozófusként a rend és a trónörökös, Cao Pi feltétel nélküli híve volt.^[18]
• Jing Csang (Ying Chang) (190 előtt – 217) szintén Cao Cao kíséretéhez tartozott, ő is leginkább értekezéseivel tűnt ki. Cao Pi irodalomelméleti művéhez Hszü Kan (Xu Gan) filozófiájával karöltve nagyban hozzájárult a Tanulmány az irodalom lényegéről (Ven-cse lun (Wenzhi lun) 文質論/文质论) című írásával.^[19] Alig fiatalabb, de óvatosabb politizálása miatt jóval hosszabb életű öccse, Jing Csü (Ying Ju) (應璩/应璩; 190-252) nem tartozott a szoros értelemben vett „hetekhez”, de költőként szintén ismertséget szerzett. Egyetlen fennmaradt verse, amely az Egyetlen a száz között (Paj-ji si (Baiyi shi) 百一詩) címet viseli szatirikus élű társadalombírálatának köszönhetően olyannyira népszerűvé vált, hogy több kötetre való, későbbi vers őspéldájává lett.^[20][21]

• Kung Zsung (Kong Rong) (孔融; 153–208) a héttagú társaság szintén jeles tagja. A Han-kor végének jelentős írástudója, Konfuciusz leszármazottja. Tragikus véget ért, szembe került az uralkodóval, és Cao Cao majd tíz esztendővel társai előtt, feleségével együtt kivégeztette. Noha a hagyomány úgy tartja, hogy a hét tagból álló költőcsoport egyik jelentős alakja volt, ám ezt, korai halálára hivatkozva sokan megkérdőjelezik. Verse mindössze 7 maradt fenn, prózaíróként sokkal jelentősebb.^[22]
• Liu Csen (Liu Zhen) (劉楨/刘桢; ? – 217) művészetét szintén nagyra becsülték kortársai, de 15 fennmaradt verséből az utókor is joggal dicsérheti irodalmi nagyságát.^[23]
• Zsuan Jü (Ruan Yu) (阮瑀; ? – 212) költőként nem oly jelentős, mint társai. Egyik legkiválóbb verse a Kihajtatok épp az Északi Kapun (Csia csu pej-kuo-men hszing (Jia chu beiguomen xing) 駕出北郭門行).^{[m 11]} Fia, Zsuan Csi (Ruan Ji) (阮籍; 210-263)^[24] apjánál nevesebb költővé válik, és a következő korszak idején megalakuló „Bambuszliget” költői társaság ünnepelt művésze.^[25]
• Vang Can (Wang Can) (177–217) a baráti társaság és a kor egyik legnagyobb, legjelentősebb költője, az utókor nevét Cao Cse (Cao Zhi)vel együtt szokta emlegetni. Egy előkelő Han-kori hivatalnok fiaként látta meg a napvilágot. Vang Can (Wang Can) költészete legfájdalmasabb kifejezője a kor nyomorúságának, az egyre jobban testet öltő, kezdődő anarchia okozta szenvedéseknek.^[26]

A Cao Cao udvarában szerveződött baráti kör számára a 217-es esztendő tragikusnak bizonyult. Ekkora már nem volt köztük Kung Zsung (Kong Rong), akit Cao Cao már 208-ban kivégeztetett. A Csien-an (Jian'an)-kor költői túlságosan közel kerültek az uralkodóhoz, és ez mindig magában rejti egy kegyvesztettség esetén a legdrámaibb véget. Az udvarban 217-ben végigsöpört kivégzési hullámnak esett áldozatul Csen Lin (Chen Lin), Hszü Kan (Xu Gan), Jing Csang (Ying Chang), Liu Csen (Liu Zhen) és Vang Can (Wang Can) is.^[27]
Caj Jen (Cai Yan) (蔡琰; 2-3. század), apja Caj Jung (Cai Yong) (133-192) a Han-dinasztia neves írástudójának, tudósának lánya. Caj Jen (Cai Yan) miután özvegyen maradt, elhurcolták az ázsiai hunok, s tizenkét hosszú esztendőn keresztül élt a barbár idegenek között. Ezalatt két fiú gyermeknek is életet adott. Fogságából Cao Cao szabadította ki, így került az uralkodó udvarába. Cao Cao újra férjhez adta, de legnagyobb bánatára két fia a xiongnuknál maradt. Noha alkotó évei a Csien-an (Jian'an)-korra tehetők, mégsem volt tagja a baráti körnek. Kínai híres asszonyköltőinek egyikeként hosszú, elégikus versciklusban énekelte meg a rabságban átélt szenvedéseit.^[28]

Az átmeneti kor költészete

A Han-dinasztia bukását követően, az egység felbomlásával az „erős házak” kezében összpontosult az igazi politikai, katonai hatalom. A Három királyság idején egy különös szellemi áramlat jelent meg Kínában, amelynek jegyében a menekülni vágyók kisebb-nagyobb baráti társaságba verődve erdőkben, ligetekben vándorolva, a taoista szemlélődésre hivatkozva hátat fordítottak az ellenséges, háborúktól fenyegetett, veszedelmes emberi világnak. Hasonlóképp, mint a példaképnek tartott egykori taoista bölcsek, remeték. Elsősorban a maguk választotta az ideális felé törekevő életforma kötötte őket össze. Az őket körülvevő világ háborgó, zavaros eseményeire, a korukat bíráló úgy nevezett „tiszta beszélgetéseikben” (csing-hua (qinghua) 清話/清话) reagáltak. A 3. században alakult ki egy különös eszmény, amely teret nyert az irodalomban, a filozófiában, az ízlésben stb. Ez az eszmény a feng-liu (fengliu) (風流/风流) volt, amelyet a kínai filozófia nagy ismerője, Fung Yu-lan rokonnak érez az európai „romanticizmussal”, miközben valami európai szemmel értelmezhetetlen lelki attitűdként értelmezi.^[29] A kínai szerzők körében közkedvelt kifejezés szó szerint annyit jelent: „a szél áramával úszni”. Alapvetően a taoizmusból kölcsönzött kifejezésként kell értelmezni, amely mintegy szinonimája a „nem cselekvésnek” (vu vej (wu wei) 無為/无为), a lényege pedig a dolgok maguktól való folyni hagyása.^[30]

A „Bambuszliget” költészete

Bővebben: Bambuszliget hét bölcse

E korszak „második generációja” költőkből, muzsikusokból és néhány politikusból állt. A taoizmus jegyében fogant új misztikus vagy titokzatos tan (hszüan-hszüe (xuanxue) 玄學/玄学) igazi műhelye volt a „Bambuszliget hét bölcse” néven emlegetett baráti társaság. Ők heten, a házigazda Csi Kang (Ji Kang) (嵇康; 223–262) kezdeményezésére gyűltek össze a fővároshoz, Lojang (Luoyang)hoz közeli, Sangjang (Shanyang)ban (山陽/山阳; a mai Honan (Henan) tartomány északi részén) lévő birtokán. A jó barátok nap mint nap összegyűltek, vidáman iszogattak, filozofáltak. A népes és népszerű társaságnak állandó és már-már elválaszthatatlan tagjai hasonló korúak, de meglehetősen különböző családi hátterű költők és írók voltak. Elsősorban a maguk választotta közös életforma és az elhagyott hivatalos világ megvetése kötötte őket össze. A baráti társaság tagjai Csi Kang (Ji Kang) mellett: Zsuan Csi (Ruan Ji) (阮籍; 210–263), Liu Ling (劉伶/刘伶; kb. 221–300), Hsziang Hsziu (Xiang Xiu) (kb. 227–272),San Tao (Shan Tao) (山濤; 205–283), Vang Zsung (Wang Rong) (王戎; 234–305) és Zsuan Hszien (Ruan Xian) (阮咸; 3. század).^[31]

A Nyugati Jin-dinasztia költői

A konzervatív törekvésű Csin (Jin)-dinasztia udvari költészetére a keresettség, a kifinomult nyelvi kultúra a jellemző. Nagyszámú konfuciánus írástudót csábítottak az udvarba, akik zömében a fu-versek műfajában remekeltek.^[32] Az udvari költők sokasága közül az alábbiakról emlékszik meg az irodalomtörténet:

• Fu Hszüan (Fu Xuan) (傅玄; 217–278) kortársai között közvetlen hangulatú verseivel szerzett magának megbecsülést.^[33]
• Cseng-kung Szuj (Chenggong Sui) (成公綏; 231–273) nevét dalai, leíró költeményei és a kisebb feljegyzései örökítették meg.^[34]
• Csang Hua (Zhang Hua) (張華/张华; 232–300) költeményeire a tárgyilagos, leíró, didaktikus hangvétel és stílus a jellemző.^[35]
• Lu Csi (Lu Ji) (陸機/陆机; 261–303) költészetét már kortársai is nagyra becsülték, de verseinél sokkal értékesebb irodalomelméleti munkássága.^[36]
• Pan Jo (Pan Yue) (潘岳; 247?–300) sirató versei a későbbi korok kritikusainak iskolapéldái lettek.^[37]
• Csang Hszie (Zhang Xie) (張協/张协; 255?–310?) a természet lírai szépségeinek s a természeti képekben kifejezett személyes líra kiváló poétája. A népies jellegű jüe-fu (yuefu)-dalok őszinte hangját egyedülálló formaművészettel szólaltatta meg, s már kortársai a műfaj legkiválóbb mestereként ismerték el.^[38]
• Co Sze (Zuo Si) (左思; 250?–305?) költészetét a gazdagon díszítő, aprólékos pontosságú, már-már tudományos igényű hitelesség jellemzi.^[39]
• Kuo Pu (Guo Pu) (276–324) filológiai, filozófiai és költői munkássága egyaránt jelentős. Kommentáríróként is jelentős életművet hagyott maga után. A taoista halhatatlanság keresése szolgáltat témát költészete számára.^[40]
• Szun Cso (Sun Chuo) (孫綽/孙绰; 320–377) a taoista misztika megszállottjának tartották, akinek költészetét is ez határozta meg. Csupán egyetlen versét ismerjük.^[41]

Az egész korszak legnagyobb, legjelesebb költője, Tao Jüan-ming (Tao Yuanming) (365–427) csak Csin (Jin)-dinasztia uralmának vége felé bukkan fel. Tao Jüan-ming (Tao Yuanming)et az irodalomtörténet a klasszikus kínai líra időrendben harmadik legnagyobb költőjeként tartja számon. Több mint 120 fennmaradt verse és 11 prózai műve ismert. A Dalok Könyve és a jüe-fu (yuefu) népköltészetét emeli igen magas művészi színvonalra, és így válik Csao Cse (Cao Zhi) művének betetőzőjévé, a klasszikus kínai líra első nagy mesterévé. Tao Jüan-ming (Tao Yuanming) lírája az életöröm forrását a természetben, a kétkezi munkában, a falusi nép egyszerű életében találja meg.^[42]

A déli és északi dinasztiák költészete

A Han-dinasztia, és ezzel együtt a kínai kultúra legitim örökösei délen telepedtek meg, és a mai Csiangszu (Jiangsu) tartomány területén az egykori Csienkang (Jiankang)ban (a mai Nanking (Nanjing) alapították meg fővárosukat, amely egymást követően öt dinasztiának is székhelye és amolyan szellemi központja volt. A tenger felől viszonylag könnyen megközelíthető és katonailag gyengén védett, ellenőrzött délvidéken nagy számban jelentek meg idegen kereskedők, akik a fényűzéshez elengedhetetlen luxuscikkeikkel látták el a mindenkori udvart és annak környezetét, de jelen voltak a buddhizmus képviselői is.^[43]
Az északi területeken pedig a Han-kor óta fokozatosan elkínaiasodott idegenek, északi nomád népek rendezkedtek be. E fegyveres hódítók nemcsak Kína történelmében, de kultúrájában is nyomot hagytak. Végeredményben elmondható, hogy az északi területekre beáramló friss hatások megújították a kínai kultúrát. Ennek legkézzelfoghatóbb vonása főként a lírában jelenik meg.^[44]
Ebben a korban (420-589) jól elválasztható egymástól a déli és északi dinasztiák költészete. A kor versei jüe-fu (yuefu) gyűjteményekben maradtak fenn, melyekben külön műfajt és fejezetet alkot a Dél és Észak költészete. A 6. században a déli dinasztiák udvarában felvirágzik egy meglehetősen bágyadt, melankolikus hangulat-költészet, mely előszeretettel választja témájául az udvarhölgyek szépségét, küllemét, bájait, melyet rafináltan cizellált versekben énekeltek meg. Nevét is innen kapta az irányzat: „palota-stílus” (kung-ti (gongti) 宮體/宫体). A déli dinasztiák költészete kiegészül a szerelem témájával, amelynek megéneklése egyáltalán nem jellemző a kínai költészetre. Ugyanebben az időben virágzik fel délen egy népies költészet is, amelynek négysoros strófái az asszonyi szerelmet, szomorúságot és bánatot énekli. Ezek a négysoros dalok az úgy nevezett Ce-je (Ziye)-dalok (Ce-je ko (Ziye ge) 子夜歌), amilyeneket a hagyomány szerint egy Ce-je (Ziye) 子夜 nevezetű fiatal leány írt először a Csin (Jin)-dinasztia idején.^[45]

A déli dinasztiák költői

A Tang-kori líra felvirágzásához nagyban hozzájárult mind a déli, mind az északi költészet. A Tang-dinasztia költői a nagy elődöket tisztelték e kor ismert vagy névtelen művészeiben, akiktől számos témát, formai megoldást vagy verselési újítást vettek át. Különösen a Liang-állam (502–556) költő és műpártoló uralkodója, Liang Vu-ti (Liang Wudi) 梁武帝 (502–549) udvarában született számtalan olyan költői eszköz, amely a későbbi korok lírájának bölcsőjévé válhatott. A Jü Hszin (Yu Xin) 庾信 (513–581) körül kialakult művészkör elegáns, csillogó és hajlékony költői stílust hagyományozott Kína későbbi költőire.^[46] E kor nagy számú, név szerint ismert költőjének egyikét-másikát a lírájukban megjelenő színgazdagság emeli az átlag fölé, amelynek inspirálója a személyesen átélt háborúk, menekülések, száműzetések és a megannyi szenvedés egy széttagolt, felfordult világban.^[47]

• Hszie Ling-jün (Xie Lingyun) 謝靈運/谢灵运 (385–433) költői hírnevét elsősorban nagyszerű tájleíró költeményeinek köszönheti. Jellemző rá a táj hatalmas, monumentális léptékű bemutatása, és az ő lírájában jelenik meg letisztult, kiforrott formájában a roppant természetben egyedül, magányosan szemlélődő bölcs alakja. Tájleíró költészete már kortársaira is nagy hatással volt, de a Tang-dinasztia idején élt Vang Vei (Wang Wei) is példaképének tekintette.^[48]
• Jen Jen-cse (Yan Yanzhi) 顏延之 (384–456) szintén a Szung (Song)-dinasztia híres tudósa és költője volt. Ifjúságát tanulmányaival töltötte a Keleti Csin (Jin)-dinasztia hanyatlásának idején. Ma 29 versét ismerjük, fu-költeményeire a kortársainál jóval személyesebb hangvétel a jellemző, jüe-fu (yuefu)-versei pedig filozofikus, tűnődő hangulatot árasztanak.^[49]
• Pao Csao (Bao Zhao) 鮑照 (414?–466) költői tehetségét már kortársai is elismerték, nagyra becsülték. A Tang-kori költők közül sokan választották őt példaképükül.^[50]
• Sen Jo (Shen Yue) 沈約/沈约 (441–513) kortársai afféle költőfejedelmet láttak benne. Költészeténél is lényegesebbek verstani munkássága és nyelvészeti kutatásai, melyekről fentebb már ejtettünk szót.^[51]
• Hszie Tiao (Xie Tiao) 謝朓/谢朓 (464–499) maradandó életművet hagyott maga után, amely jelentős mértékben inspirálta a Tang-kori költőket is.^[52]
• Csiang Jen (Jiang Yan) 江淹 (444–505) líráját a déli udvar bánatos, melankolikus hangvétele jellemzi. Egy 30 versből álló ciklus szerzője is, melynek minden egyes darabját más és más költő modorában írta.^[53]
• Jü Hszi (Yu Xi) (? – 510 körül) több kötetnyi emelkedett hangvételű költemény szerzője, bár nevét főként választékos prózai írásai tették ismertté.^[54]

• Vu Csün (Wu Jun) 吳筠 (469–520) nagy szabású történeti művét nem fejezhette be, de lírája méltán volt híres már korában is. Archaizáló stílusával iskolát teremtett. A kor egyik legkiválóbb költőjeként tartják számon.^[55]
• Ho Hszün (He Xun) 何遜/何逊 (? – 518) kortársai a déli udvari líra egyik legtehetségesebb költőjének tartották. Művészetét a későbbi költők némiképp elhomályosították, kétkötetnyi verse mindmáig a korabeli líra jeles alkotása. Versein kívül rövid prózai írásokat és egy maga szerkesztette költői antológiát hagyott kortársaira.^[56]
• Jin Keng (Yin Keng) 陰鏗/阴铿 (? – 565?) ötszótagos versei a Liang- és a Csen (Chen)-ház fényűző udvarában virágzó kifinomult költészet hagyományos témáit éneklik meg.^[57]
• Hszü Ling (Xu Ling) 徐陵 (507–583) nem csupán költőként, de történész és szónokként is nevet szerzett magának. Mára meglehetősen kevés költeménye maradt fenn.^[58]
• Jü Csien-vu (Yu Jianwu) 庾肩吾 (487–553) egy költői antológia szerkesztése fűződik a nevéhez. Kisebb prózai írásai, valamint egy kalligráfiáról írt kézikönyve is ismert.^[59]
• Hsziao Jen (Xiao Yan) 蕭衍/萧衍 (464–549) még a déli Csi (Qi)-dinasztia egyik hercegének udvarában olyan költőket, tudósokat tudhatott barátjának, mint Sen Jüe (Shen Yue), Hszie Tiao (Xie Tiao), Fan Jün (Fan Yun) és Zsen Fang (Ren Fang). Mikor Liang Vu-ti (Wudi) néven 502-ben, saját dinasztiájának, a Liangnak első császáraként trónra lépett továbbra is megőrizte a művészetek szeretetét, és pártfogolta a buddhizmust. Nem csak a költészet híres mecénása volt, de maga is szerzett verseket. A déli költészetben jelentős szerepet játszottak a Hsziao (Xiao) 蕭/萧 család tagjai.^[60]
• Hsziao Kang (Xiao Gang) 蕭綱/萧纲 (503–551), a dinasztiaalapító császár második fia 549-ben örökölte meg hosszú életű apja trónját. Ő is a költészet nagy barátjának, támogatójának bizonyult, és nevét költőként is jegyzik.^[61]
• Hsziao Ji (Xiao Yi) 蕭繹/萧绎 (508–555) Liang Vu-ti (Wudi) császár hetedik fia szintén ismert költő. 552-ben lépett trónra, de csupán két évig uralkodhatott.^[62]
• Hsziao Tung (Xiao Tong) 蕭統/萧统 (501–531) a Hsziao (Xiao) család irodalmi teljesítményének tekintetében legkiemelkedőbb tagja, aki Vu-ti (Wudi) császár elsőszülött fia volt. Korán bekövetkezett halála miatt, ő nem léphetett trónra. Nevét az Irodalmi művek gyűjteményének (Ven-hszüan (Wenxuan) 文選/文选) összeállításával tette halhatatlanná.^[63]
• Csiang Cong (Jiang Zong) 江總/江总 (519–594) megkapó hangulatú, merengő költeményei a déli palota-stílusú költészet kiemelkedő darabjai.^[64]

A Déli dinasztiák költői közül még említésre méltó a Liang-államban élt Csu Csao (Zhu Chao) 朱超 (a 6. század első fele),^[65] Jen Cse-tuj (Yan Zhitui) 顏之推/颜之推 (531?–591?)^[66] és Fan Jün (Fan Yun) 范雲/范云(451?–503?), korának híres konfuciánus tudósa, aki költőként is ismert volt.^[67]

Az északi dinasztiák költői

Az északi dinasztiák költészetére nagy hatást gyakoroltak a sztyeppei nomádok dalai, énekei. Sok esetben a különböző „barbár” törzsek népköltészete alapozza meg az északi dinasztiák kínai nyelvű lírájának alapjait. Tőkei szerint: „A déli versek lágy, asszonyi finomságával szemben az északi költészet erőteljes, harcias, férfias.”^[68] A régi kínai verses epika legszebbnek tartott darabja is, a Mu-lan (Mulan) ballada (Mu-lan ce (Mulan ci) 木蘭詞/木兰词) szintén az északi költészetből sarjadt ki.^[69]

Tang-kori költészet

A Tang-kor igen bonyolult társadalmi kérdései legművészibben a lírában vetődtek fel, a líra nyújtott lehetőséget arra, hogy a legmegnyugtatóbb válaszokat adja. A Tang-dinasztia idején jelentkezett a legtöbb nagy kínai költő, akinek művészete nemcsak Kínában, hanem a kínai birodalom határain túl, több kelet-ázsiai országban is óriási hatást gyakorolt a későbbi korok művészetére. A mandzsu, Csing (Qing)-dinasztia elején összeállított A Tang-kor összes költeménye (Csüen Tang si (Quan Tang shi) 全唐詩/全唐诗) című monumentális gyűjtemény több mint 2 300 költő mintegy 48 900 versét tartalmazza, melyet 900 addig megjelent mű alapján gyűjtöttek össze. Mára több mint 50 000 a Tang-korban íródott költeményt ismerünk. Ez a roppant mennyiség is jól mutatja, hogy a líra a Tang-dinasztia évszázadaiban valódi aranykorát élte. A Tang-dinasztiát követő évszázadokban antológiák százai foglalták össze a korszak lírájának jelesebb darabjait. Ezek közül az első feltehetően a Birodalom Gyöngyszemei (Kuo hsziu ji (Guo xiu ji) 國秀集/国秀集) lehetett, melyet a Tang-dinasztia közepén jelentettek meg, és amely mintegy 90 költő 220 versét tartalmazza. A leghíresebb Tang-kori antológia azonban A Tang-kor háromszáz verse (Tang si szan-baj sou (Tang shi sanbai shou) 唐詩三百首), amelynek összeállítása a tudós Szun Csu (Sun Zhu) 孫洙/孙洙 (1711-1778) nevéhez fűződik, és első ízben 1764-ben látott napvilágot. Szun Csu (Sun Zhu) gyűjteménye összeállításakor a Dalok Könyve mintáját követte.^[70]
A megelőző átmeneti korszak nyelvészeti és esztétikai felfedezéseinek továbbfejlődéseként a Tang-kori költők és esztéták szigorú verselési szabályokat dolgoztak ki a líra számára. A régi, szerintük szabadabb ritmusú verseléssel szembeállítják az „új stílus” (hszin-ti (xinti) 新體/新体) kötöttebb versformáit. A különféle szabályok közül a legfontosabb az, amely - Sen Jüe (Shen Yue) korábbi felfedezése alapján, miszerint a kínai nyelv négy szótaghanglejtést tartalmaz – megkívánja a verstől, hogy annak ritmusát az ún. „sima” (ping 平) és „görbe” (cö (ze) 仄) zenei tónusú, szótaghanglejtésű szavak szabályos váltakozása hordozza. A verssorok szótagszáma a Zenepalota verseinek alapján továbbra is elsősorban öt és hét. A tónusváltakozásra vonatkozóan számtalan öt- illetve hétszótagos ritmusképletet dolgoztak ki. A tónusváltakoztatás alapvető voltát mutatja az is, hogy még a különféle rímszabályokban is nagy szerepet kap: csak bizonyos tónusú rímek lehettek igazi rímek a versben. A verstani szabályok kidolgozása nem a líra megmerevedését okozta, hanem ellenkezőleg, a korábbi korok béklyóiból kiszabadulva lehetővé vált egy saját harmonikus forma megteremtése.^[71]

Korai Tang-kor

A Tang-dinasztia első századában (nagyjából a 7. században) a líra még az átmenet jegyeit mutatja. E korszak legkiemelkedőbb művészeit a „Korai Tang-kor négy kiválósága” (Csu Tang sze csie (Chu Tang si jie) 初唐四杰) néven szokás emlegetni, akik a korábbi idők végsőkig kifinomult, emelkedett modorában írtak. Ide tartoznak: Vang Po (Wang Bo) 王勃 (649-676), a korszak egyik legtermékenyebb költője, aki állítólag 25 kötetnyi verse volt, melyből ma 16-ot ismerünk, Jang Csiung (Yang Jiong) 楊炯/杨炯 (650-?), Lu Csao-lin (Lu Zhaolin) 盧照鄰/卢照邻 (635-689) és Lo Pin-vang (Luo Binwang) 駱賓王/骆宾王 (640-684).^[72][73]
Vang Csi (Wang Ji) (585-644) 王績/王绩 nem tartozik a „négy kiválóság” körébe, mégis a korszak egyik legismertebb, legkiválóbb költője, aki friss, életteli stílusával egyéni, jellegzetes költői nyelvezetet alkotott.^[74]
A korai Tang-kor jelesebb költői között meg kell még említeni Sang-kuan Ji (Shangguan Yi) 上官儀/上官仪 (?-664) nevét, aki a fontos kínai ritmustényező, a gondolatritmus jellegű „párhuzamosság” hat fajtáját és a verssorok párhuzamosságának nyolc fajtáját különböztette meg egymástól, ő maga pedig költőként olyannyira csiszolt és tetszetős stílust produkál, hogy a „Sang-kuan (Shangguan)-stílus” (Sang-kuan ti (Shangguan ti) 上官體/上官体) névadójává lesz.^[75] A korszak jeles költői továbbá: Liu Hszi-ji (Liu Xiyi) 劉希夷/刘希夷 (651-680?), Sen Csüan-csi (Shen Quanqi) 沈佺期 (7. század) és Szung Cse-ven (Song Zhiwen) 宋之問/宋之问 (?-710).^[76]
Néhány költő tudatosan szembefordul a hagyományos rutin-költészettel, ezek legkiemelkedőbb alakja Csen Ce-ang (Chen Zi’ang) 陳子昂/陈子昂 (661-702).^[77]

Virágzó Tang-kor

A virágzó Tang-kori költők sora olyan nevekkel kezdődik, akikről ugyan megemlékezik a kínai irodalomtörténet, de műveik közel sem olyan jelentősek, verseik művészi értéke nem oly magas, épp ezért a nyugati nyelvű szakirodalom is csak mértékkel tesz említést róluk: Csang Csiu-ling (Zhang Jiuling) 張九齡/张九龄 (678-740), Csang Jüe (Zhang Yue) 張說/张说 (667-730), Ho Cse-csang (He Zhizhang) 賀知章/贺知章 (569?-744?)^[78] és Vang Van (Wang Wan) 王湾 (7. század vége, 8. század első fele).^[79]

Meng Hao-zsan (Meng Haoran) 孟浩然 (689-740) a 755 előtti szakasznak az egyik legjelentősebb költője. A természet és a magány énekese. Finom lírai hangulataiért, példamutató erkölcsi tisztaságáért a jelentős Tang-kori költő-fejedelmek is csodálták. Ma mintegy 260 költeménye ismert.^[80][81]

Vang Vej (Wang Wei) 王維/王维 (701-761) lírája leginkább Meng Hao-zsan (Meng Haoran) költészetéhez áll közel, a nagy műveltségű, fővárosi írástudó maga is a természetfestő költészet mestere. Vang Vej (Wang Wei) udvari orvos, kiváló zenész, iskolát teremtő tájképfestő és költő volt egy személyben. Jelenleg valamivel több, mint 400 költeménye maradt fent.^[82][83]

Az aranykor e korai szakaszának jelentősebb költői között meg kell még említeni Csu Kuang-hszi (Chu Guangxi) 儲光羲 (706?-763?)^[84], Csang Csien (Chang Jian) 常建 (708?-765?)^[85], Cu Jung (Zu Yong) 祖詠/祖咏 (688?-746?)^[86] nevét is, akik Meng Hao-zsan (Meng Haoran) és Vang Vej (Wang Wei) természetfestő lírájának folytatói.

Kiemelkedőbb költők voltak továbbá Vang Csang-ling (Wang Changling) 王昌齡/王昌龄 (698-757)^[87], Kao Si (Gao Shi) 高適 (702-765)^[88], Cen Sen (Cen Shen) 岑參 (715-770)^[89] is. Ők valamennyien szemtanúi voltak a határ menti katonaélet nyomorúságának, így költészetük jelentősebb darabjai a férfiak hadra cipeléséről, a háborúk gyötrelmeiről szólnak.^[90]

E korszak ismertebb, bár kevésbé jelentős költői voltak Vang Cse-huan (Wang Zhihuan) 王之渙/王之涣 (688-742)^[91], Li Csi (Li Qi) 李頎/李颀 (690?-754?)^[92], Cuj Hao (Cui Hao) 崔顥/崔颢 (704?-754) és Vang Han (Wang Han) 王翰 (685-735?)^[93].

Li Paj (Li Bai) 李白 (701-762) a kínai költészet egyik vitathatatlanul legnagyobb alakja.^{[m 12]} Korhely szabadságvágyának, féktelen egyéniségének, költői képalkotása merészségének, démoni természetszeretetének köszönhetően gyakran Villonnal, Percy Bysshe Shelley-vel vagy Heinével állítják párhuzamba. Rendkívül termékeny költő volt, ma mintegy ezer költeménye ismert, életműve a kor érzésvilágának tárháza. Hatalmas ihlettel, egyszerű nyelven, természetes könnyedséggel írt verseit nagy szabadságszeretet, büszkeség, a konvenciók elleni lázadás szelleme hatja át.^[94][95]
Az „aranykor” másik nagy költője, Li Paj (Li Bai) kortársa és fiatalabb barátja, Tu Fu (Du Fu) 杜甫 (712-770) volt.^{[m 13]} Fiatal korában ő is sokat vándorolt. Költészetében több a klasszikus hagyomány, mint idős barátja verseiben. Jelentősége többek között abban áll, hogy sikeresen és magas szinten újítja fel a leíró-költészetet. Világosan látó, a társadalmi problémákra nyíltan rámutató költő, akinek életműve az epiko-lírai műfajokban gazdag.^[96][97]

Középső Tang-kor

Kortársai közül Tu Fu (Du Fu) realista, társadalombíráló hagyományát a középső Tang-korban Jüan Csen (Yuan Zhen) 元稹 (779-831) folytatja még színvonalas művészettel. A parasztok keserves, nehéz életének kifejezésére ekkoriban kialakul egyfajta népdalszerű költészet is, melynek kiemelkedő képviselője Csang Csi (Zhang Ji) 張繼/张继 (710-782) és Liu Jü-hszi (Liu Yuxi) 劉禹錫/刘禹锡 (772-841), akit népies versei mellett kiváló prózai esszéi is híressé tették.^[98] A korszak jelentős költő között mindenképpen meg kell még említeni Han Jü (Han Yu) 韓愈/韩愈 (768-824)^[99] és Liu Cung-jüan (Liu Zongyuan) 柳宗元 (773-816)^[100] nevét is, akiknek verseik mellett a művészi esszéik is a korszak legjelesebb alkotásai.^[101][102]
A korszak vitathatatlanul legnagyobb költője, s egyben a Tang-kori költői fejlődés betetőzője Po Csü-ji (Bai Juyi) 白居易 (772-846).^[103] Tőkei így jellemzi lírai művészetét: „Költészete - akárcsak Csü Jüan (Qu Yuan)é vagy Tu Fu (Du Fu)é - a tehetetlenségre kárhoztatott politikai cselekvésvágyból sarjad ki, mint a cselekvés egyedül lehetséges formája. A hivatalnok-rendszert így rendkívül élesen tudja bírálni...”^[104]

A középső Tang-kor további említésre méltó költője

Taj Su-lun (Dai Shulun) 戴叔倫/戴叔伦 (732-789) Liu Csang-csing (Liu Changqing) 劉長卿/刘长卿 (709-780) Vej Jing-vu (Wei Yingwu) 韋應物/韦应物 (732-792) Li Ji (Li Yi) 李益 (8. század) Lu Lun 盧綸/卢纶 (739-799) Csien Csi (Qian Qi) 錢起/钱起 (710-782) Csi Csung-fu (Ji Zhongfu) 吉中孚 (8. század) Han Ji (Han Yi) 韩翊 (8. század) Sze-kung Su (Sikong Shu) 司空曙 (720-790) Miao Fa 苗發/苗发 (8. század) Cuj Tung (Cui Tong) 崔峒 (8. század) Hsziao Hou-sen (Xiao Houshen) 夏侯审 (8. század) Li Tuan (Li Duan) 李端 (743-782) Vang Csien (Wang Jian) 王建 (8. század) Meng Csiao (Meng Jiao) 孟郊 (751-814) Csia Tao (Jia Dao) 賈島/贾岛 (779-843) Lu Tung (Lu Tong) 盧仝/卢仝 (794-835) Li Ho (Li He) 李贺 (790-816)

Késői Tang-kor

A 9. század közepe táján jól megfigyelhető stílus-fordulat jegyei mutatkoznak meg. Az előző korszak, fiatalon elhunyt költő, Li Ho (Li He) (790-816)^[105] költészetének tendenciái folytatódnak, vagyis a választékosság gyakorta az érthetőséget, világosságot fenyegeti. Ez figyelhető meg Li Sang-jin (Li Shangyin) 李商隱/李商隐 (812/813-858)^[106] és Ven Ting-jün (Wen Dingyun) 温庭筠 (818-880)^[107] költészetében is.
A késői Tang-korra tehető a líra egy igen érdekes formája, a szerzetesek és remeték költészete, akik kevésbé ügyelve a merev szabályokra sok esetben élő nyelvi fordulatokat is használnak. E költészet legjelesebb képviselői például Han-san (Hanshan) 寒山,^[108] Si-tö (Shide) 拾得 és Feng-kan (Fenggan) 豐干/丰干, akiknek versei nyugaton sokkal nagyobb hatást váltottak ki, mint Kínában.^{[m 14]}

A késői Tang-kor további említésre méltó költője

Tu Mu (Du Mu) 杜牧 (803-852) Tuan Cseng-si (Duan Chengshi) 段成式 (803-863) Lo Jin (Luo Yin) 羅隱/罗隐 (833-909) Tu Hszün-ho (Du Xunhe) 杜荀鹤 (846-904) Pi Zsi-hsziu (Pi Rixiu) 皮日休 (834/840-883) Lu Kuj-meng (Lu Guimeng) 陸龜蒙/陆龟蒙 (?-881) Vej Csuang (Wei Zhuang) 韦庄 (836-910) Sze-kung Tu (Sikong Tu) 司空图 (837-908) Cseng Ku (Zheng Gu) 鄭谷 (849-911) Han Vo (Han Wo) 韓偓 (844-?) Jü Hszüan-csi (Yu Xuanji) 魚玄機/鱼玄机 (844–869)

Szung-kori költészet

A Tang-kor végén a költészetben megjelent a népi eredetű ce (ci)-verselés, amelyet leginkább az különböztetett meg a Tang-korban általánosan elterjedt si (shi)től, hogy ennél nem a kész versek előadásához improvizáltak dallamokat, hanem megadott dallamokra szerezték a verseket. Jól lehet, a si (shi)-verselés nem vész el a Szung (Song)-kor folyamán, de a líra megújulását mindenképpen a ce (ci), vagyis a „dalvers” uralomra jutása segíti elő. A ce (ci)-verseket kezdetben valóban énekelve adták elő, ám mihelyt kidolgozták a versforma új szabályait, az eredeti dallamok már csak a különféle ce (ci)-versek elméleti alapját képezték, és elhagyták az éneklést. Ezzel párhuzamosan a kezdetben igen rövid, néhány sorból álló dalszerű verselési mód hosszabbá, sőt gyakorlatilag szabad terjedelmű formává (man-ce (manci) 慢詞/慢词) változott.^[109] E műfaj jelentős korabeli költője Liu Zsung (Liu Rong) 劉榮 (11. század közepe) volt, aki beszélt nyelven írt verseivel aratott nagy sikert.^[110]
A ce (ci) legnagyobb, egyben a kínai líra egyik legnagyobb költője Szu Si (Su Shi) 蘇軾/苏轼 (1036-1101)^[111] volt, aki ezt a versformát kiszabadította a merev szabályok kötelékéből, elszakította a dallamtól és minden tekintetben a Tang-kor költőinek verseléséhez közelítette.
Hasonló bravúros technikát sajátított el a korszak kiváló költőnője, Li Csing-csao (Li Qingzhao) 李清照/李清照 (kb. 1084-1151)^[112] is.
A Szung (Song)-korban a ce (ci) fejlődésével párhuzamosan a si (shi)-verselés is kiemelkedik a formalizmusból. Ennek jelentős képviselője Ou-jang Hsziu (Ouyang Xiu) 歐陽脩/欧阳修 (1007-1072)^[113] volt.

A Szung-kor további említésre méltó költője

Jang Ji (Yang Yi) 楊億 (974-1020) Csien Vej-jen (Qian Weiyan) 錢惟演 （962-1034） Liu Jün (Liu Yun) 劉筠 (970-1030) Lu Ju (Lu You) 陸游/陆游 (1125–1209) Jang Van-li (Yang Wanli) 楊萬里 (1127–1206) Csao Csung-cse (Chao Chongzhi) 晁冲之 Fan Cseng-ta (Fan Chengda) 范成大 (1126–1193) Fan Csung-jen (Fan Zhongyan) 范仲淹 (989-1052) Jüe Fej (Yue Fei) 岳飛/岳飞 (1103–1142) Mi Fu 米黻 (1051–1107) Hua-zsuj Fu-zsen (Huarui Furen) 花蕊夫人 (kb. 940 – 976) Csiang Kuj (Jiang Kui) 姜夔 (kb. 1155 – kb. 1221) Li Hou-csu (Li Houzhu) 李後主 (937–978) Liu Ko-csuang (Liu Kezhuang) 劉克莊 (1187–1269) Mej Jao-csen (Mei Yaochen) 梅堯臣/梅尧臣 (1002–1060) Csien Csu (Qian Chu) 錢俶/钱俶 (929–988) Sao Jung (Shao Yong) 邵雍 (1011–1077) Sen Kuo (Shen Kuo) 沈括 (1031–1095) Szung Csi (Song Qi) 宋祁 (998–1061) Vang An-si (Wang Anshi) 王安石 (1021-1086) Vang Jü-cseng (Wang Yucheng) 王禹偁 (954–1001) Caj Hsziang (Cai Xiang) 蔡襄 (1012–1067) Hszin Csi-csi (Xin Qiji) 辛棄疾/辛弃疾 (1140–1207) Ceng Kung (Zeng Gong) 曾鞏 (1019–1083) Csang Csu (Zhang Zhu) 張翥 (1287–1368)

Ming-kori költészet

A Ming-korban az irodalomtörténet a próza- és a dráma irodalmon kívül alig tart számon bármi más figyelemre méltó, jelentősebb szépirodalmi értéket.^[114] A korszak elején a lírikusok a Tang-kori költőket utánozzák. Tőkei szavaival: „A konfuciánus szemlélet alapján terméketlen marad még a líra is, amelynek valamit is érő művei többé nem a hivatalnok-költők írásaiban, hanem az opera-drámák és a főleg a nagy regények verses betétei közt kell keresnünk.”^[115]

A Ming-kor említésre méltó költője

Cseng Csia-szuj (Cheng Jiasui) 程嘉燧 (kb. 1565-1643) Feng Meng-lung (Feng Menglong) 馮夢龍/冯梦龙 (1574-1645) Kung Ting-ce (Gong Dingzi) 龔鼎孶 (1615–1673) Huang O (Huang E) 黄峨 (1498–1569) Csien Csien-ji (Qian Qianyi) 銭謙益/钱谦益 (1582–1664) Tang Jin (Tang Yin) 唐寅 (1470–1524) Vu Cseng-en (Wu Cheng'en) 吳承恩/吴承恩 (kb. 1500–1582) Jang Sen (Yang Shen 楊慎) (1488–1559) Jüan Csung-tao (Yuan Zhongdao) 袁中道 (1570 – 1624) Jüan Hung-tao (Yuan Hongdao) 袁宏道 (1568–1610) Csou Liang-kung (Zhou Lianggong) 周亮工 (1612–1672)

Csing-kori költészet

A Csing (Qing)-kori lírikusok nagy száma nem áll arányban verseik művészi értékével. Kevés kivétellel a Tang- és a Szung (Song)-kori lírikusokat utánozzák, kevés sikerrel. A dinasztia első éveiben a tudós Ku Jen-vu (Gu Yanwu) 顧炎武/顾炎武 (1613-1682) még egyszerű, mesterkéltség nélküli verseket ír a Ming-dinasztia bukása miatt érzett fájdalmától inspirálva, később azonban a verselés már csak inkább tudós játszadozás, üres virtuózkodássá silányul.^[116] Az egész korszakból az irodalomtörténet csupán egyetlen jelentősebb költőt emel ki: Na-lan Hszing-tö (Nalan Xingde) 納蘭性德/纳兰性德 (1655-1685), aki ce (ci) dalversekben énekelte meg felesége halála miatt érzett bánatát.^[117]
Mao Csi-ling (Mao Qiling) (1623-1716) értekezéseket is ír a ce (ci)-verselésről. A költőként is ünnepelt Vang Si-csen (Wang Shizhen) 王士禛 (1634-1711) költészetelmélete miatt érdemel figyelmet, kifejtette ugyanis, hogy a Tang-, a Szung (Song)- és a Jüan (Yüan)-kori költőket érdemes, sőt kell utánozni, a verselés legmagasztosabb eszménye pedig a tiszta és választékos „isteni rím” (sen jun (shen yun) 神韵). Később Jüan Mej (Yuan Mei) 袁枚 (1716-1797) arról értekezett, hogy a költészetnek nincs szüksége semmilyen elméletre, merthogy annak szabadon kell kifejeznie az emberi érzelmeket.^[118]

A Csing-kor további említésre méltó költője
Cseng Csin-fang (Cheng Jinfang) 程晋芳 (1718—1784) Kaj Csi (Gai Qi) 改琦 (1774-1829) Kao Hszü (Gao Xu) 高旭 (1877－1925) Kung Ting-ce (Gong Dingzi) 龔鼎孶 (1615–1673) Liu O (Liu E) 劉鶚/刘鹗 (1857-1909) Csiu Csin (Qiu Jin) 秋瑾 (1875-1907) Szun Csu (Sun Zhu) 孫洙/孙洙 (1722-1778) Vang Kuo-vej (Wang Guowei) 王國維/王国维 (1877-1927) Csang Csao (Zhang Chao) 张潮 (1650-?) Csou Liang-kung (Zhou Lianggong) 周亮工 (1612–1672)

Modern költészet

A modern költészet kezdetei

Az 1914. május 4-én kirobbant diáktüntetés hatására létrejött kulturális mozgalom lendületet adott az irodalmi életnek is. A mozgalom nyomtatott orgánuma a Új Ifjúság (Hszin Csing-nien (Xin Qingnian) 新青年) című, Sanghajban megjelenő folyóirat volt, amely a régi kínai nyelvvel szakító, a beszélt köznyelvhez közelítő úgy nevezett paj-hua (baihua) 白話/白话 nyelven írt alkotások jelentek meg. Ennek a nyelvi reformnak egyik úttörője és legjelentősebb alakja Hu Si (Hu Shi) 胡適/胡适 (1891-1962) volt, aki 1917-ben tette közzé, új típusú paj-hua (baihua) verset egy külön kötetben, Kóstoló (Csang-si csi (Changshi ji) 嘗試集/尝试集) címen.^[119]
Ezt követően sorra jelentek meg az Új Ifjúság és a hasonló folyóiratok hasábjain a hasonló költemények, azonban közülük csak kevés bizonyult maradandónak. Az első nagy feltűnést keltő s máig jelentős irodalmi értéket képviselő költői alkotásokat Kuo Mo-zso (Guo Moruo) 郭沫若 (1892-1978) tette közzé 1921-ben Istennő (Nü-sen (Nüshen) 女神) című verskötetében. Kuo Mo-zso (Guo Moruo) első versei teljes szakítást jelentettek minden kínai hagyománnyal, példaképei Walt Whitman és Rabindranath Tagore voltak.^[120]
A kortársaik közül meg kell még említeni Kang Paj-csing (Kang Baiqing) 康白情 (1896-1959) és Liu Ta-paj (Li Dabai) 劉大白/刘大白 (1880-1932) nevét, akik leginkább a paraszti élet nyomorúságának adtak hangot verseikben. Csu Ce-csing (Zhu Ziqing) 朱自清 (1898-1948) egyetemi tanár, költőként elsősorban stílusművészetével tűnt ki. A húszas években költőként sikeres volt Ping Hszin (Bing Xin) 冰心 (1900-1999) írónő, akinek költeményei Rabindranath Tagore hatását tükrözik. A korszak vitathatatlanul legnagyobb költői egyénisége Ven Ji-to (Wen Yiduo) 聞一多/ 闻一多 (1899-1946) volt, akinek 1922-ben megjelent első kötete a Vörös gyertya (Hung-csu (Hongzhu) 紅燭/红烛) címet viseli. Igazi jelentőségre és elismertségre csak későbbi kötete emelte. A húszas évek derekán jelentek meg Li Csin-fa (Li Jinfa) 李金發/李金发 (1900-1976) verseskötetei is, akit kritikusai leginkább a francia szimbolizmus követőjének tartottak, kortársai elutasították, vereseit zavarosnak és értelmetlennek minősítették.^[121]

A Baloldali Liga korszaka (1927-1937)

Az 1927-1937 közötti évtizedben a kínai irodalom fővonalát a társadalom alapvető problémáit művészi eszközökkel ábrázoló regény- és drámairodalom képviseli. A költészetben azonban - ellentétben az új költészet első évtizedeivel - egymástól élesen elkülönülő irányzatok születnek, képviselői között azonban nem jelenik meg olyan költő, aki verseiben a regény- és drámairodalomhoz hasonló sikerrel és művészi színvonallal tudná megfogalmazni a kor legégetőbb problémáit. A baloldali, vagyis forradalmár költők programját Kuo Mo-zso (Guo Moruo) fogalmazza meg A vers kiáltványa című költeményében, amelyben a költő lemond a költői eszközökről, a merész, színgazdag képekről és a politikai gondolat verssé formálását igényli. A korszak további említésre méltó költői voltak még Paj Mang (Bai Mang) 白莽 (1909-1931), aki egyike volt Petőfi Sándor első kínai fordítóinak is, a már említett Ven Ji-to (Wen Yiduo), tanítványa Hszü-csi-mo (Xu Zhimo) 徐志摩 (1895-1931) és Cang Ko-csia (Zang Kejia) 臧克家 (1910-2004).^[122]

A háborús évek költészete

A japánok elleni háború kezdetén a költők számára a nemzeti ellenállás szellemének ébrentartása a legmagasztosabb feladat. Ez jellemezte Tien Csien (Tian Jian) 田間/田间 (1916-1985) költészetét is, aki Ven Ji-to (Wen Yiduo) a "kor dobosának" nevezett. A korszak említésre méltó költője volt még Aj Csing (Ai Qing) 艾青 (1910-1996) , aki a szabad verseivel vált ismertté, valamint a már említett Cang Ko-csia (Zang Kejia). Feng Cse (Feng Zhi) 馮至/冯至 (1905-1993) nevét azért érdemes megemlíteni, mert ő volt az első, aki kísérletet tett arra, hogy a szonettet meghonosítsa a kínai költészetben. A háborús évek legszebbnek tartott költeménye Taj Vang-su (Dai Wangshu) 戴望舒 (1905-1950) nevéhez kötődik, amely a Felirat a börtönfalon (Jü csung ti pi (Yu zhong ti bi) 獄中題壁/狱中题壁) címet viseli.^[123]

A maoista költészet

A hivatalos kínai irodalomtörténet-írás sokáig azt hangoztatta, hogy a Kína Népköztársaság első évtizedeinek költészetét alapvetően a "nagy kormányos" Mao Ce-tung (Mao Zedong) 毛泽东 (1893-1976) költői munkássága határozta meg, aki először 1956-ban járult hozzá. hogy megjelenjen a tizennyolc versét tartalmazó verseskötete.^[124] Versei már azzal is feltűnést keltettek, hogy az elmúlt évtizedek lírai kísérleteivel szemben a klasszikus műveltségű Mao versei a régi költészet hagyományos, si (shi) és ce (ci) formáiban íródtak, régies irodalmi nyelven. Méltatói ebben azt a vívmányt hangsúlyozták, hogy Mao elnök megmutatta, hogy a régi vers formáival is megragadó erővel lehet kifejezni a mai kor mondanivalóját.
A népi Kína első három évtizedének kiemelkedőnek tartott költői voltak továbbá a már említett Kuo Mo-zso (Guo Moruo), Kuo Hsziao-csuan (Guo Xiaozhuan) 郭小川 (1919-1976), Ven Csie (Wen Jie) 聞捷/闻捷 (1923-1971) és Sao Jen-hszian (Shao Yanxiang) 邵燕祥 (1933- ).^[125]

Kortárs kínai költészet

Mao halála után nem sokkal, az 1970-es évek végén jelenik meg az úgy nevezett „sebhelyek irodalma” (sang-hen ven-hszüe (shanghen wenxue) 傷痕文學/伤痕文学), amelynek fő törekvése, hogy bemutassa a kulturális forradalom és a Négyek bandája uralmának tragikus tapasztalatait megélt káderek és értelmiségiek szenvedéseit. A műfaj elsősorban a prózairodalomra és a filmművészetre gyakorolt hatást, de költői megfogalmazásai is léteznek. A „sebhelyek irodalmát” a kezdeti kormányzati erkölcsi támogatás után lassan enyészni hagyták. A 20. század legjelentősebb költői csoportosulása az úgy nevezett „homályos költők” (meng-lung si-zsen (menglong shiren) 朦胧诗人).^[126] A csoportosulás 1978-80-ig a Ma (Csin-tien (Jintian) 今天) című folyóiratban publikálta verseit, amíg a lapot központilag be nem tiltották. A mozgalom négy központi alakját Pej Tao (Bei Dao) 北島/北岛 (1949- ), Ku Cseng (Gu Cheng) 顧城/顾城 (1956-1993), To To (Duo Duo) 多多 (1951- ) és Jang Lien (Yang Lian) (楊煉 (1955- ) az 1989-es Tienanmen (Tian'anmen) téri zavargásokat követően 1990-ben kitiltották az országból. A Ma jelenleg Svédországban jelenik meg, és a emigrációban élő kínai költészet legfőbb szellemi szervező orgánuma.^[127] A zavargások mindemellett jelentős változást hoztak a kortárs kínai költészetben is, melynek kulturális központja Peking.^[128] A költők legfiatalabb nemzedékére jellemző a szókimondó egzisztencializmus, témáikat pedig a modern nagyvárosi élet mindennapjaiból, az elnyugatiasodó életmód történéseiből merítik, de nagy szerepet kapnak a feminista törekvések is. Egyre jelentősebb teret kapnak az underground (ti-hszia (dixia) 地下), az avantgárd (hszien-feng (xianfeng) 先锋) törekvések, kísérletek is, amelyek a „hivatalos” vagy „ortodox” (kuan-fang (guanfang) 官方) költészettel szemben magukat „nem hivatalos” vagy „unortodoxként” (fej-kuan-fang (feiguanfang) 非官方) jellemzik. Számos képviselőjük nem várva ki a könyvkiadás hivatalos ügymenetét vagy az interneten, vagy magánkiadásban (ce-jin (ziyin) 自印) jelenteti meg és terjeszti verseit.^[129]

Megjegyzések

Hivatkozások

Források

Magyarul

• ↑ Csibra 2006: Csibra Zsuzsanna: Tenyérnyi selymen végtelen tér. Kínai költők magyar fordításokban. Budapest, Argumentum, 2006. ISBN 963 446 363 0
• ↑ Dawson 2002: Dawson, Raymond: A kínai civilizáció világa. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. ISBN 963 389 3224
• ↑ Ecsedy 1992: Ecsedy Ildikó: Ex Oriente Lux. Bevezetés a régi Kína társadalmának és kultúrájának történetébe. Tanulmányok Kínáról Európa Ókorában. Miskolc, Miskolci Bölcsész Egyesület. 1992. ISBN 963 7528 032
• ↑ Fung 2003: Fung Yu-lan: A kínai filozófia rövid története. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. ISBN 963 3894794
• ↑ Gernet 2001: Gernet, Jacques: A kínai civilizáció története. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. ISBN 963 389 111 6
• ↑ Tőkei 1959a: Tőkei Ferenc: A kínai elégia születése. K'iü Jüan és kora. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1959.
• ↑ Tőkei 1959b: Tőkei Ferenc: „Utószó [a Dalok könyvéhez]”. In Dalok könyve. 1957, 441-452. o.
• ↑ Tőkei–Miklós 1960: Tőkei Ferenc – Miklós Pál: A kínai irodalom rövid története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1960.
• ↑ Tőkei 1967: Tőkei Ferenc: Műfajelmélet Kínában a III-VI. században. (Liu Hie elmélete a költői műfajokról). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.
• ↑ Tőkei 1974: Tőkei Ferenc: Sinológia műhely. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1974.
• ↑ Tőkei 1986: Tőkei Ferenc: A kínai elégia születése. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1986. ISBN 963 09 2827 2

Verseskötetek

• ↑ Ágner 1937: Száz kínai vers. Ford. Ágner Lajos. Budapest, Bethlen Nyomda, 1937.
• ↑ Baranyi 2001a: Mennék én utánad: Kínai szerelmes versek. Vál. és az előszót írta Baranyi Ferenc. [Budapest], General Press Kiadó, [2001]. Szép versek, szép köntösben. ISBN 963 9282 50 2
• ↑ Baranyi 2001b: Ó, jössz-e már? Szerelmes versek a világ minden tájáról. Ford. Baranyi Ferenc. Budapest, K.u.K. Kiadó, 2001. ISBN 963 9384 03 8
• ↑ Cao Cse 1960: Cao Cse versei. Cao Cao és Cao Pi verseiből. Ford. Csukás István et al.: Vál., kínai eredetiből magyar prózára ford., utószóval és jegyzetekkel ellátta Tőkei Ferenc. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1960.
• ↑ Csü Jüan 1954: Csü Jüan versei. Ford. Weöres Sándor. A verseket kínaiból magyar prózára ford., utószóval és jegyzetekkel ellátta Tőkei Ferenc. [Budapest], Szépirodalmi Könyvkiadó, 1954.
• ↑ Csü Jüan 1959: Csü Jüan: Száműzetés. Ford. Nagy László. Kínai eredetiből magyar prózára ford., az utószót, a magyarázó jegyzeteket írta Tőkei Ferenc. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1959.
• ↑ Csü Jüan 1994: Csü Jüan: (Lisao) 《離騷》: Száműzetés. Az első nagy kínai költő főművének eredeti kínai szövege Nagy László műfordításával, Tőkei Ferenc kommentárjaival. [Budapest], Balassi Kiadó, 1994. Kínai-magyar könyvek.
• ↑ Csü Jüan 1998: Csü Jüan: Kilenc varázsének. Az eredeti szöveg Weöres Sándor műfordításával, Tőkei Ferenc előszavával, Tokaji Zsolt jegyzeteivel. Budapest, Balassi Kiadó, 1998. Kínai-magyar könyvek [7.]. ISBN 963 506 195 1
• ↑ Dalok könyve 1957: Dalok Könyve (Si King). Ford. Csanádi Imre et al. Kínai eredetiből magyar prózára fordította és a magyarázó jegyzeteket írta Tőkei Ferenc. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1957.
• ↑ Dalok könyve 1959: Dalok Könyve (Si King). 2. kiadás. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1959.
• ↑ Dalok könyve 1974: Si King - Dalok Könyve. Ford. Csanádi Imre et al. (Kínai eredetiből a nyersfordításokat készítette Tőkei Ferenc). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1974. Lyra Mundi. ISBN 963 07 0346 7 (2 kiadás: 1976., 3 kiadás: 19??, 4. kiadás: 1994 helytelen ISBN kód: 963 07 5606 0 )
• ↑ Han San 1997: Han San: A bölcs vigyor.. Ford. Károlyi Amy, Tokaji Zsolt. Vál., kínaiból ford. és a jegyzeteket írta Tokaji Zsolt. Károlyi Amy részére a verseket vál., a nyersfordítást készítette, mindkét műfordító verseit az eredetivel egybevetette és az előszót írta Csongor Barnabás. Budapest, Terebess Kiadó, 1997. ISBN 963 85723 7 X
• ↑ Kosztolányi 1931: Kínai és Japán versek. Ford. Kosztolányi Dezső. [Budapest], Révai Kiadó, 1931., 1940., 1943., 1947
• ↑ Kosztolányi 1932: Kínai és Japán versek. Ford. és bev. Kosztolányi Dezső. Budapest, Genius, 1932., 1940., 1942., 1943., 1947.
• ↑ Kosztolányi 1957: Kínai és japán költők. Ford. Kosztolányi Dezső. [Budapest], Szépirodalmi Könyvkiadó, [1957]. Kosztolányi válogatott műfordításai sorozat. 237 p.
• ↑ Kosztolányi 1995: Japán és kínai költők. Ford. Kosztolányi Dezső. Sajtó alá rend. Réz Pál. [Budapest]. Könyvesház Ker. és Kiadói Kft. Pantheon Kiadó, 1995. ISBN 963 225 035 4
• ↑ Kosztolányi 1998: Kínai és Japán versek. Ford. Kosztolányi Dezső. Budapest, Laude Kiadó, [1998]. ISBN 963 9120 18 9
• ↑ Kosztolányi 1999a: Kínai és japán költők. Ford. Kosztolányi Dezső. Budapest, Sziget Könyvkiadó, 1999. Sziget Verseskönyvek sorozat. ISBN 963 8138 39 4
• ↑ Kosztolányi 1999b: Kínai és Japán versek. Ford. és bev. Kosztolányi Dezső. Budapest, Magyar Könyvklub, 1999.
• ↑ Kosztolányi 2004: Kínai és japán költők. Ford. Kosztolányi Dezső. 2. kiadás. Budapest, Sziget Könyvkiadó, 2004. Sziget Verseskönyvek sorozat. ISBN 963 8138 88 2
• ↑ Képes 1973: Képes Géza: Fordított világ. Képes Géza műfordításai. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1973. 142-173. o.
• ↑ Faludy 2000: Kínai költészet. Ford. Faludy György. Budapest, Glória Kiadó, 2000. Faludy Tárlata. ISBN 963 9283 06 1
• ↑ Papp 2000: Kínai költők antológiája. [Eszperantóból magyarra] ford. Papp Tibor, [műfordítás] D. Kovács Éva. [Hajdúszoboszló], [Hírforrás], 2000. ISBN 963 00 4392 0
• ↑ Illyés 1958: Kínai szelence. Ford., a jegyzeteket és a bevezetést írta Illyés Gyula. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1958.
• ↑ Franyó 1959: Kínai verseskönyv. Négy évezred költészetéből. Ford. Franyó Zoltán. Bukarest, Állami Nyomda és Művészeti Könyvkiadó, 1959.
• ↑ KKK 1967: Klasszikus kínai költők I-II. Ford. András László et al. Vál., szerk. és életrajzi jegyzetekkel ellátta Csongor Barnabás (IV-VI. rész) és Tőkei Ferenc (I-III. rész). Az előszót és a jegyzeteket írta Csongor Barnabás. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1967.
• ↑ Li 1961: Li Taj-po versei. András László et al. : Vál., az utószót és a jegyzeteket írta Csongor Barnabás. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1961.
• ↑ Li-Tu-Po 1976: Li Taj-po, Tu Fu, Po Csü-ji válogatott versei. Ford. András László et al.: Vál. és a jegyzeteket írta Csongor Barnabás. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1976. Lyra Mundi. ISBN 963 07 0730 6
• ↑ Liu 1997: Liu Cung-jüan: Megszeretem a száműzetést. Ford. Ecsedy Ildikó et al. Budapest, Terebess Kiadó, 1997. ISBN 963 85631 2 5
• ↑ Mao 1959: Mao Ce-tung huszonegy verse. Ford. Weöres Sándor et al.: A nyersfordítás, a jegyzetek és az utószó Józsa Sándor. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1959.
• ↑ MKK 1961: Modern kínai költők. Ford. Demény Ottó et al.: Vál. és kínaiból magyar prózára ford. Galla Endre és Miklós Pál, a jegyzeteket írta Galla Endre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1961.
• ↑ Nagy 1975: Nagy László: Versek és versfordítások II. Versfordítások 1957-1973. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1975. 551-600. o.
• ↑ Nagy kohó 1959: Kína 1958: A nagy kohó. [elbeszélések, versek]. Ford. Árvay János et al.: Az utószót írta Galla Endre. Budapest, Európa Kiadó, [1959]. Modern könyvtár 26.
• ↑ Po 1952: Po Csü-ji versei. Ford. Weöres Sándor. Nyersford. és jegyz.: Csongor Barnabás. Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952.
• ↑ Sarkady 2001: Sarkady Sándor: Régi kínai költők [versei Sarkady Sándor fordításában] : (Jegyzetek a nyersfordításból készült műfordításokról). In: Új Dunatáj, 2001. VI. évf. 3. szám. 88-90. o.
• ↑ Tokaji 2010: A remete és a lelenc. Han-san és Si-tö versei. Zen költemények a 7. századi Kínából. A verseket válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Tokaji Zsolt, az előszót írta: Csongor Barnabás. Budapest, Fapadoskonyv.hu, 2010. ISBN 978-963-329-159-7
• ↑ Tu 1955: Tu Fu versei. Ford. Illyés Gyula et al. A verseket vál., kínaiból magyar prózára ford., az előszót és a magyarázó jegyzeteket írta Csongor Barnabás. Budapest, Új Magyar Kiadó, 1955.
• ↑ Weöres 1955: Weöres Sándor: A lélek idézése. Műfordítások. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1958.
• ↑ Zenepalota 1959: Zenepalota (Jo Fu). Ford. Fodor András et al. Vál., kínai eredetiből magyar prózára ford., az utószót, a magyarázó jegyzeteket írta Tőkei Ferenc. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1959.
• ↑ Zenepalota 1997: Zenepalota (Jo Fu). Ford. Fodor András et al. Vál., kínai eredetiből magyar prózára ford., az utószót, a magyarázó jegyzeteket írta Tőkei Ferenc. Budapest, Balassi Kiadó, 1997. Kínai-magyar könyvek.

Idegen nyelven

• ↑ Ma-Huang 1992: Ma Csi-kao (Ma Jigao) 马积高 - Huang Csün (Huang Jun) 黄钧: Csung-kuo ku-taj ven-hszüe-si (Zhongguo gudai wenxueshi) 中国古代文学史 [A klasszikus kínai irodalom története] I-III. Hunan Ven-ji Csu-pan-sö (Hunan Wenyi Chubanshe) 湖南文艺出版社, 1992. ISBN 7-5404-0917-7

További információk

• Li-Ho versei Herczeg Ferenc fordításában
• Li-Ho versei Herczeg Ferenc fordításában
• Li-Ho versei Herczeg Ferenc fordításában

Kapcsolódó szócikkek

• Kínai irodalom
• A Tang-kor háromszáz verse
• Kínai költők, írók listája